A Júliai-Alpokban még tél van. Már több, mint egy hete leesett az újabb hó, azóta viszont derűs, napos idő volt, így a friss hónak volt ideje betömörödni kicsit. Ettől függetlenül még 2-es lavina jelzés van érvényben, vagyis bár stabil a hó, de a meredekebb lejtőkön azért még észnél kell lenni, különösen a déli órák után.
Ami még izgatottabbá tett a túra előtti napokban, az hogy végig derült időt ígértek a hétvégére, igaz nincs még Újhold, de nem fogja felhő takarni a csillagos égboltot, ami a hegyek közül nézve valami fantasztikus élmény.
Ezek a tények egész jó kondíciókat ígértek a hétvégi hegyi túrához. A cél az első nap egy menedékház közelében bivakolni, és éjszaka fotózni, másnap pedig felmászni a Kanjavecre a déli oldalról.
A túrát Trenta campingjéből kezdtük Bandi barátommal, akivel már rég nem voltunk együtt magas hegyekben. Északról haladtunk dél felé, a Beladovec-patak mentén a piros jelzésen. Az út hol jegesre volt fagyva és csúszkáltunk, hol mély hó borította, melynek felszíne kemény volt, de ráterhelve besüllyedtünk. A hágóvasak viszonylag hamar előkerültek. Fölfelé haladva azért elég stabilnak tűnt szerencsére a hó.
A buja fenyőerdő, a behavazott völgyben a csípős hideg ellenére is szívet melengető látvány volt. A patak vízesései is nagyon hangulatosak voltak. A víz felszínformáló erejét mi sem jelzi jobban, mint a mély és széles patakmeder, melyet az olvadás után lezúduló víztömeg vájt ki magának az évmilliók során.
Megkerültünk néhány több száz tonnás sziklatömböt is, melyek ki tudja mikor hullottak az "anyahegyről" alá, végiggyalulva mindent, ami az útjukban állt. Ennek most nyoma sincs, az óriási sziklákat már fenyvesek veszik körül, ágain madarak énekelnek. Ez a természet rendje. Amikor valaminek vége van, valami új kezdődik abban a pillanatban.
Lassan haladtunk előre a mély hóban a kanyargós hegyi szerpentinen, de a fák közül már lassan felsejlett szemünk előtt néhány nagyobb hegy sziluettje, miközben a völgy is - ahonnan indultunk -, egyre mélyebb lett, a fák pedig ritkultak körülöttünk.
Hamarosan megpillantottuk a Trebiski dolinát. Szikrázó napsütés és mély hó fogadott minket ezen a részen. Velünk szemben a völgy jobb oldalán, meredek törmelék lejtő állt, amelyet most eltakart a hó. Jó néhány helyen pár napos alaplavina nyomokat láttunk, amelyek valószínűleg pusztító erővel és óriási robajjal rohantak le a völgybe.
Amikor fölértünk egy vadászházhoz, eszembe jutottak Anatolij Bukrejev szavai.
"A hegyek nem stadionok, melyeken teljesítményt mutatok be, a hegyek katedrálisok, melyeken a vallásom gyakorlom… Úgy megyek oda, mint ahogy az emberek imádkozni mennek. Büszke csúcsaikról visszatekintek a múltba, álmodom a jövőről és szokatlan intenzitással megélem a jelen pillanatot is… látásom kitisztul, visszanyerem erőmet. A hegyek között a létezést ünneplem. Minden úton újjászületek."
Porszemnek éreztem magam, ahogy a fenséges hegycsúcsok, fölénk tornyosultak. Számukra közömbösek vagyunk. Mindegy nekik, hogy élünk, vagy halunk. Mégis jó volt itt lenni, ebben a pillanatban. Mintha csak a Valhalla csarnokába érkeztünk volna.
Bár aznapra többet terveztünk, némi tanakodás után úgy döntöttünk, hogy itt töltjük az éjszakát. A vadászházat teljesen belepte a hó. De tudtuk, hogy télen amúgy sincs itt senki. Előkerült a hólapát és hóbarlangot kezdtünk kialakítani a hegy oldalában. Sajnos a hó, itt 1600 méteren még egy méter körüli volt csak, így nem volt meg a kellő magassága ahhoz, hogy kényelmesen tudjuk beásni magunkat a hó alá. A lejtőknél jobb volt a helyzet, de nem aludtunk volna szívesen ott a lavinák rémképe miatt. Legközelebb viszünk hófűrészt és ilyen esetben egy hómenedéket fogunk építeni. Gyorsan hűlt a levegő és már esteledett, ezért a pár méterre tőlünk álló vadászház felé fordult tekintetünk.
A behavazott vadászház előtti részen a sátortető alatt töltöttük az éjszakát, szélárnyékban. Ez azért jött jól, mert a hirtelen feltámadó szél, néha meglepően erős ostromokat intézett felénk. Persze nem volt baj, téli hálózsákjaink a majd mínusz 15 fokos hidegben is tették a dolgukat.
Hóból vizet melegítettünk, levest majd kávét készítettünk és betakaróztunk a zsákjainkba. Bandi hamar elaludt, én még gyönyörködtem kicsit a hegyek nyújtotta látványban. Itt a természetben a biológiai ritmus szerint él az ember , ha besötétedik alszunk, ha világosodik akkor ébredünk.
Este 10-re azért beállítottam az órámat, hogy aztán csillagos égboltot fotózzak.
Az égbolt a vártnál is szebb volt. Derült ég, havas táj és bár még nem volt Újhold, a hegyek ebben az órában még eltakarták az alacsonyan járó Hold fényét. Egy órán keresztül fotóztam, a hegyek mintha hívtak volna, kedvem támadt tovább indulni. Nem, még nincs itt az ideje. majd legközelebb is jövök még, akkor majd felmászom Rátok. Visszabújtam a zsákomba, negyed óra múlva már nem is fáztam annyira.
Reggel több okból is a visszaút mellett döntöttünk. Először is, a papírforma szerinti 4 órás menetidőhöz képest a menedékházig, 6 órára volt szükségünk és csak a vadászházig jutottunk, a sokszor térdig érő hóban. Ráadásul barátom eléggé elszokott már a magashegyi tereptől, így nagyon fáradt is volt. A Zasavska koca ugyan nem volt messze már, de onnan még a csúcs ilyen nagy hóban, esélytelennek tűnt aznap délelőtt, délutánra pedig megint instabil lenne a hó a sok napsütéstől.
Visszafelé azért a hajnali fagyos hóban gyorsabban haladtunk, mint vártuk. 3 óra alatt le is értünk Trentába. Délutánra a hó fagyos teteje megint felenged, és ugyanúgy besüppedtünk volna térdig, mint idefelé, szóval úgy érzem jól döntöttünk.
Nem gondoltam, hogy ez a térség, itt a Kanjavec lábánál, ennyire néptelen lesz. A két nap során senkivel nem találkoztunk fent. Igaz lehet, ez a nagy hónak, vagy lavináknak is köszönhető, bár gyanítom, hogy ez a kevésbé felkapott részek egyike.
Nehezen tudtam elengedni a hegyeket, egy részem megint ott maradt. Vissza is megyek érte nemsokára...
Werkfilm: