A Júliai-Alpokról a legtöbb embernek a legmagasabb csúcsa és egyben a szlovének nemzeti szimbóluma a Triglav ugrik be. Sziluettje áll a szlovén nemzeti lobogón is, alatta két hullámos sáv, ami az ország két legnagyobb folyóját, a Drávát és a Szávát jelképezi. Kétségtelenül gyönyörű hegy, amelyet mi is megmásztunk már lassan 8 éve.
A „Július féle karsztvidéknek” ezúttal egy szintén nagyon impozáns csúcsát, a Jalovecet vettük célba. A hegy a leírások szerint nem tartozik a könnyen legyőzhető csúcsok közé. Egyébként ha már jelképeknél tartunk, a Jalovec meg a szlovén hegymászás szimbóluma.
Amikor a képeken megláttam a tetején azt a ferde letörést, rögtön felkeltette az érdeklődésemet. Erős túlzással ugyan, de alakja engem kicsit a Yosemite-völgy Half Dome-jára emlékeztetett.
Állandó mászótársammal Robival már jó ideje tervezgettük, hova is menjünk, aztán amikor felvetődött a Jalovec neve, azonnal rábólintottam. Jó buli lesz, gondoltam magamban, még ha meglehetősen hosszú is az út Ratece-ig.
A szokásos nagy 70 literes zsákjainkkal indultunk. A bivak felszerelés mellé, most bekerültek a beülők és hevederek, meg néhány karabiner és biztosító eszköz is.
Amire még érdemes odafigyelni, az a víz! Karszthegység lévén, ugyanis minden víz elfolyik a hegy gyomrába, a mészkő repedéseken keresztül. Így nagyobb magasságban nem fogunk vizet találni, a menedékházaknál meg aranyárban van.
A Planica síközpontnál parkoltunk le és indultunk meg a Tamar menedékház felé. Mint 8 évvel ezelőtt, most is ősszel érkeztünk a Júliai-Alpokba.
Ahogy egyre kevesebb lesz a napos órák száma, úgy csökken a falevelekben a klorofil mennyisége, ami a zöld színt adja a leveleknek és lesz egyre jobban látható a karotin, ami viszont gyönyörű sárgás színbe öltözteti a fákat. Szerintem ettől az apró kémiai reakciótól olyan csodás évszak az ősz.
Mi tagadás, az őszi kollekció most is elvarázsolt a napsütésben gyalogolva, miközben azért fenyvesekben sem volt hiány. Az 1108 méteren álló menedékház előtti rétnek és a rajta álló kis kápolnának különösen jó hangulata van. Innen már mesés kilátás nyílik a mészkő óriásokra.
A festői Tamar-völgyön keresztül visz az út fölfelé. Hatalmas hegyek két oldalt, miközben mélyen a völgyben lépkedünk. Pusztai embernek bizony szokni kell a látványt. Bár a Tátrában sem kisebbek a csúcsok, de ilyen mély és széles völgyek szerintem ott nincsenek. Hiába a mészkő könnyen kopik, a víz és a jég óriási völgyeket vájt a magas hegyek közé. Ettől tűnnek olyan grandiózusnak az itteni csúcsok.
Szakad rólunk a víz a napsütésben fölfelé. Gyakran lassítunk fotózni, majd sietünk tovább, hogy egy egyenletesen erős tempóban haladjunk. Kora délután már fent is vagyunk egy bivakháznál a Kotovo-nyereg alatt kicsivel. Három lehetőség van. Felmegyünk a csúcsra és fejlámpával ereszkedünk vissza, vagy csak feljebb megyünk a nyeregig és ott alszunk, esetleg maradunk a háznál és pihenünk másnapig. Több érv is a harmadik mellett szólt. Mindketten fáradtak voltunk a rövid alvás miatt, és este csillagos égboltot szerettem volna fotózni a hegyek közül. A nyeregben egész biztos nagy szél lesz az éjszaka, ezért a második opciót hamar elvetettük. A korán kelés egyikünknek sem gond, így a bivakház mellett döntöttünk.
Este még két mászó jött a házba. Bár rendesek voltak, de jó két órán keresztül főztek és tervezgettek. Legközelebb inkább megint a szabad ég alatt alszunk…
Víz vagy hófoltok felől kérdezősködtek, eléggé kifogytak belőle. A víz itt nagy kincs.
Éjfélre húztam az órám. Amikor kinéztem a házból éjszaka, már teljesen befelhősödött minden, nemhogy csillagokat, de még a holdat sem láttam. ☹
Hajnalban katonásan indultunk. 10 perc sem kellett és már fölfelé tartottunk, mialatt a két kolléga még az igazak álmát aludta.
A háztól nem messze felnézve megállapítottam, hogy előző nap nem döntöttünk jól. Óriási szél volt a gerincen és nagy köd. – Nem sok szépséget tartogat számunkra a csúcs. – mondtam Robinak. – Csak kihívást! – helyeselt, miközben elértük a nyerget.
A nyereg természetes szélcsatornaként működött, a szél vadul át bukott rajta, felhőket fújva az északi oldal felé. Mi tagadás megkapó látvány volt, de a hőérzetünk is jóval alacsonyabb volt, az ujjaink percek alatt megdermedtek. Magunkra kaptuk a kesztyűinket és mentünk tovább.
A terv eredetileg az volt, hogy felmászunk a csúcsra, majd a keleti gerincen ereszkedünk vissza és onnan a völgy. A nagy szél miatt azonban úgy döntöttünk, hogy a nagy zsákjainkat levesszük és a nyeregben hagyjuk. Így viszont muszáj lesz erre visszajönnünk.
Fölfelé tempósan de nagy figyelemmel haladtunk. Összekötöttük magunkat a kötéllel és szinkronban mentünk előre. Olyan mély szakadékok tátongtak mellettünk, hogy jobb volt nem kicsúszni a helyenként törmelékes részeken. Szerencsére ez a szakasz már nem volt olyan szeles és a tájra is tudtunk figyelni.
A felhők néha szétnyíltak és a kis ablakok között besütött a nap egy-egy sziklacsúcsra, ami fantasztikus látvány volt.
Amikor felértünk a csúcsra, ahogy azt sejtettük, a hegy felhőben úszott, semmit sem lehetett látni a kereszten kívül. Na majd legközelebb. Utólag visszagondolva, ha előző nap feljövünk, még biztosan szép lett volna a kilátás.
A nyeregben a zsákjaink érintetlenül vártak minket. Még figyelni kellett lefelé, még ha az ember ilyenkor már könnyen leenged is. Hiába, a hegymászás nem az a sport, amit a csúcson kell abbahagyni. :)
A völgyben már sokkal jobb idő fogadott minket.
A történet margójára:
Az út hosszú Budapestről, több mint 6 óra, ezért szerintem érdemesebb két napnál többre jönni. A túra nehézségét megítélni erősen szubjektív. Noha a terep csak 20 kilométer volt oda-vissza, elég sok szintet tartalmazott. A mászás még így, hogy délben indultunk el a parkolóból is, belefért volna aznap. Igaz mi jóval a hivatalos szintidőkön belül mozogtunk, és bizonyos, hogy visszafelé elég hosszú út maradt volna sötétben. Fizikailag azért egyáltalán nem könnyű. Mászás tekintetében sok helyen van kifeszítve bowden, ahova akasztani lehet, de hozzátartozik az is, hogy néhol meg nincs... Szépségét tekintve nálam mindenképpen előkelő helyen áll. Felkerült néhány újabb cél a „padlásra” a jövőre nézve, ha a Júliai-Alpokra gondolok. És akkor még a vízesésekről, tavakról nem is beszéltünk… :)