Már egy ideje terveztünk egy közös magashegyi túrát a srácokkal, amit lássuk be nem egyszerű összehozni, lévén hogy kisgyermekes apukák vagyunk mindannyian.

A választás a Júliai-Alpokra esett, némi hó reményében. Egy hideg betörés ugyanis az előző hétvégén a Tátrában és az Alpokban is, jelentősebb havat hozott. A Tátrában még túl sokat is. Mivel a talaj még nem fagyott át rendesen, könnyen megcsúszhat rajta a nagyobb hótömeg. Így inkább a Júlia-Alpokra esett a választás, a kevesebb hóréteg miatt.

Aztán a hét közben megnőtt a napos órák száma. A hó nagy része még 2000 méter fölött is elolvadt, és ezen az esőzések sem segítettek.

Az ominózus hétvégén egyébként újhold előtt jártunk egy nappal, ami beindította a fantáziámat egy kis csillagfotózáshoz. De indulás előtti nap, már egész pontosan összeállt az időjárási kép. Szombaton végig felhős, borult idő. Vasárnap pedig egész napos eső várható, már éjféltől.

Így eléggé leszűkült a túra keresztmetszete. Éjszakai fotózás törölve. Szombaton gyors mászás a Jalovecre, aztán még aznap éjszaka vissza a parkolóba. A biztonság kedvéért hálózsákok lesznek nálunk, ugyanis a Kotovo-nyereg alatt, van egy bivak kabin. Ha gáz lesz, ott töltjük az éjszakát.

Ezért inkább nagy zsákokkal keltünk útnak - ezzel meglehetősen lassítva a tempón - arra az esetre, ha valamiért mégis fönt kéne aludnunk. A bivak kabin is kevés férőhelyes. Ha nem férnénk be sem fogunk zavarba jönni. Max. a szabad ég alatt alszunk. Bár a terv továbbra is, az aznap éjszakai lejövetel volt.

A festői Tamar-völgyből indultunk. A menedékházban azért egy sör lecsúszott, aztán indultunk is tovább. Ahogy fölnéztünk, a hegy felhőben úszott. Nem úgy nézett ki, mint ami ki akar tisztulni.

A komótos emelkedő hamarosan meredeken föltért a széles völgyből, ahonnan kanyargós szerpentinen vitt fel az út a nyereg felé. A szél igen erősen fújt, a heti esőzéstől és a folyamatos ködszitálástól nyirkos volt a föld. Rengeteg szalamandra volt mindenfelé. Az itthoniakkal ellentétben nekik nincsenek sárga foltjaik.

Ahogy felértünk a nyereg alá, eltörpült alattunk a hatalmas völgy és fölénk magasodott a szemben lévő vad, északi fal. Mi azonban a bivak kabin felé igyekeztünk, óriási kőtörmelékeken keresztül.

Két lengyel mászó már a kabinban pihent. Elmondásuk szerint azt olvasták az itteni naplóban, hogy senki ne menjen tovább a Jalovec felé, mert sok a hó és le van fagyva.

Addigra én már a kötelet tekertem a vállamra. Nem azért jöttünk, hogy meg sem próbáljuk. Bíztam a rutinunkban. Ha nagyon necces a helyzet, majd visszafordulunk.

A kőtörmelékeken át értünk vissza az útra, amely a nyeregbe vezet. Tiszta idő esetén jól kivehető innen a Jalovec tömbje, a gerinc amely az északi fal felé visz - mi is ide igyekeztünk - a déli oldalán pedig a kuloár, ami szintén gyönyörű. Illetve a hátunk mögött egy másik hegy, ami elképesztően impozáns, engem egy cápa uszonyra emlékeztet. Most viszont csak köd volt, a látótávolság alig pár méter.

Pár éve már voltam itt, akkor sem láttam ebből semmit, bár a mostaninál azért többet.

A szél még erősebb volt itt a nyeregben, de ahogy elértük a beszállót, a sziklák felfogták egy részét. Délután volt már, igyekeznünk kellett, hogy ne a hegytetőn sötétedjen ránk. Valóban havas és jeges volt minden. A kifeszített bowdeneken vékony jégréteg volt. Mégis úgy ítéltük, hogy a gyorsabb mozgás érdekében, felesleges egyenlőre kötéllel összekötni magunkat.

Közben megint összetalálkoztunk a lengyel párossal. Azt mondták nagyon nem jók a kondíciók a csúcs alatt és visszafordultak. Minket is arra kértek, hogy forduljunk vissza, mert túl késő van. Utóbbiban igazuk is volt. Nem sűrűn volt, hogy délután 5 körül még csúcs felé másszunk, pláne hogy gyorsabban is sötétedik ősszel.

Továbbhaladtunk. Egyrészt ambiciózusak voltunk, másrészt még mindig bíztam a tapasztalatunkban és hogy jó döntéseket hozunk. Ha gáz lesz visszafordulunk.

Marci barátunk élt a lehetőséggel és a két lengyel társaságában visszaindultak a bivakhoz. Örültem, hogy együtt mentek és vigyáztak egymásra.

Ketten folytattuk Zolival. Én amíg a kamera elrakásával bíbelődtem, társam jócskán lehagyott. Ekkorra valami hódara szerű is hullott. Nem is a terepviszonyok voltak nehezek, hanem a nulla látótávolság. Többször is elnéztem az utat és korrigálnom kellett. Aztán megláttam valami világosabb derengést előttem 50 méterre. Az volt a csúcs.

Kellemetlenül hideg szél fújt. A hőérzetünk -6 fok volt. Valaki volt olyan jó fej, hogy a napló mellett hagyott egy csúcs csokit. Ekkor tudatosodott bennem, hogy nagyon éhes vagyok. Megfeleztük a jéggé fagyott csokit és felfaltuk.

Visszafelé már összekötöttük magunkat, hogy még gyorsabban tudjunk haladni. Sötétedett már, a beszállóhoz feltétlen vissza akartunk érni. Szerencsére ez sikerült is. Kb. 15 percet még láttunk valamit, aztán teljes sötétség. Bekapcsoltuk a lámpáinkat, de a köd szétszórta a fényt, semmit nem láttunk. Másfél órába telt, míg visszataláltunk a bivakig.

Csurom víz volt a ruhánk. Amit tudtunk átvettünk. Negyed órát pihentünk aztán elindultunk lefelé. A két lengyel itt aludt fent. Egyrészt irigyeltük, másrészt szántuk is őket a másnapi egész napos szakadó eső miatt. Hitetlenkedve nézték ahogy elindultunk.

Hajnali egyre értünk a parkolóba. Kellemes volt az éjszaka. Lejjebb már a szél sem volt akkora és az eső is később jött kicsit.

Végül is egy napon belül megjártuk a parkolótól a csúcsot és vissza. Összességében remek kis túra kerekedett ki belőle. Most a fotózás elmaradt, de azért készült egy rövid videó.

Fotók: Bóta Márton és Haász Zoltán

Borítókép és videó: Szekeres Gábor

Arany óra a Tátrában

Furcsa a Tátra kettőssége. Miközben mindenhol grandiózus gránit falak veszik körül az embert, a Tátra a vízben sem fukarkodik az arra látogatókkal. Vízesések, tavak, tengerszemek, gyors folyású patakok mindenhol. A legutóbbi fotós túránkon 40 km-t gyalogoltunk, két éjszakát töltöttünk a csillagos ég alatt, és három csúcsot jártunk meg.

A Tátra mindig elvarázsol, de már vagy két éve nem jártunk kint. A fiatal gránit hegységtől elcsábított minket egy öregebb mészkővidék. A kecses, szeszélyes formákat, felváltotta egy idősebb, ám de jóval törékenyebb öreg hölgy. Szokatlan csere tudom, de a szív hangjai kifürkészhetetlenek.

Aztán a dolgok különös alakulása szerint mégis itt kötöttünk ki, a Kárpátok legmagasabb bércein.

A túra Ótátrafüredről (Stary Smokovec) indult, amely közkedvelt kiindulópont a túrázók körében. Tarajka-központ (Hrebienok) után felfelé vettük az irányt. Itt még rengeteg ember hömpölyög mindenfelé. Egyfelől jó látni, hogy itt ilyen kultúrája van a magashegyi túrázásnak, másfelől alig vártuk, hogy kiszakadjunk a kirándulók közül. Amikor a Nagy-Tarpataki-völgy felé fordultunk, (Velka Studena Dolina) magunk mögött hagytuk az ember tömegeket. A zsibolygó hangokat felváltotta a Nagy-Tar-patak morajlása. A lezúduló víz vonalát követve, kapaszkodtunk fel a gránit köveken, miközben már a völgy fölé tornyosuló hegygerincek is megmutatták magukat.

A Hosszú-tavi menedékháznál, vagy ahogy mi ismerjük Rabló-menedékháznál (Zbocjnícka chata) bőven voltak még túrázók, sokfelől magyar beszédet is hallottunk. Egy jó sör és Kofola kíséretében elméláztunk azon, hogy a háztól kicsivel följebb aludtunk pár éve a Vöröstorony-hágó közelében. Ezúttal viszont a Rovátka-hágó felé vettük az utunk. Szép lassan emelkedett az út, így késő délután már valóban csak pár emberrel találkoztunk, akik lefelé igyekeztek a hegyről. A Rovátka (Sedlo Prielom) az egyik kedvenc részem a Tátrában. Ha visszanézünk, ebből a szűk hágóból, innen jól látszik a Rabló-menedékház és a Buchholtz-tavak (Zbojnícke Plesa), a másik oldalon pedig a Fagyott-tó látható (Zamrznuté Pleso).

Fagyott-tó

Ahogy leereszkedtünk a hágóból, már kapaszkodtunk is fel a Lengyel-nyeregbe. (Polsky Hreben) Innen a Kis-Viszóka-csúcs volt az uticél, (Vychodná Vysoká), ahol az éjszakát terveztük tölteni, de meglepetésünkre jó néhány parti tartott a csúcsra, akik szemmel láthatóan ott alvást terveztek. Mivel nem voltunk benne biztosak, hogy hányan férünk el a csúcson, úgy döntöttünk, hogy a Lengyel-nyeregben keresünk szálláshelyet.

Jól döntöttünk, a lemenő nap fényei, innen a nyeregből fantasztikusak voltak. Rengeteget fotóztunk, aztán bebújtunk zsákjainkba. Éjszakára kicsit felhős időt jósoltak, úgyhogy úgy döntöttem, inkább másnap éjszaka fogok asztrofotózni. Éjszaka kinéztem a zsákból és gyönyörű, csillagos égbolt volt. De lusta voltam felkelni és nagyon le is hűlt a levegő. Majd holnap, ahogy elterveztem – nyugtattam magam.

Másnap még fejlámpával indultunk a Kis-Viszókára. A nap legelső sugarait már a csúcsról élvezhettük, néhány rokonlélekkel együtt, akik fent aludtak a csúcson.

Napfelkelte a Kis-Viszóka-csúcson

Ezután visszatértünk a nyeregbe bivak helyünkre, majd lefelé vettük az irányt a Felkai-völgyben. (Velická dolina) Igazán kellemes az út lefelé, a völgy nevét adó gyors folyású patak mentén, amelynek víztükrén meg-meg csillantak a nap sugarai. A vízesés mellett elhaladva, virágos mezőn vezetett az út a Felkai-tóhoz. (Velické Pléso). Kicsit kifújtuk magunkat, én pedig felmásztam a vízesés kövein egy pár jó fotó reményében.

A Felkai-tó és szemben a Felkai-vízesés

A tó végében álló Sziléziai-háznál (Sliezsky dom) ráfordultunk a Magisztrális útra, amelyen ismét fölfelé lépdeltünk. Az út mellett rengeteg áfonya volt, nem győztük habzsolni a lédús gyümölcsöt. A Batizfalvi-tónál ismét pihentünk és megtöltöttük kulacsainkat. Szerencsére itt víz van bőven, de szükség is volt rá a nagy melegben. Innen szép lassan értünk az Oszterva-nyeregbe. (Ostrva) majd egy jelzetlen úton elindultunk a Tompa-csúcs felé, ahol a második éjszakánkat terveztük tölteni. (Tupa) Jó korán érkeztünk ide, a Koncsiszta megmászása még simán belefért volna időben...

A Batizfalvi-tó

Nem baj, kezdtem ráhangolódni az asztrofotózásra, itt rajtunk kívül nem volt senki.

Naplemente a Tompa-hegyen

Kék óra a Tompa-hegyen

Ezeket a tátrai éjszakákat nagyon szeretem. Meglehet nappal semmiképpen sem élvezhetjük a Tátra magányát, de éjjel, néhány rokonlélekkel együtt, ha bevesszük magunkat egy-egy eldugott rejtekébe, és ránk telepszik az éjszaka, kaphatunk némi ízelítőt.

A Tátra hatalmassága alatt amúgy is eltörpülünk, de éjjel a csillagok alatt igazán jelentéktelennek érezhetjük magunkat.

Számomra a hegyek, a csillagok a végtelent jelképezik, és még jobban kiemelik parányi mivoltunkat, törékenységünket. A végtelen körforgásában nem vagyunk más, mint egy hirtelen felvillanó fény, amely ugyanolyan gyorsasággal ki is huny.

Éjszaka végül is sikerült egy-két hangulatos fotót lőnöm, majd visszabújtam zsákomba.

Tejút a Tompa-hegy fölött, szemben Poprád fényei

Hullócsillag

Az utolsó nap már csak visszaereszkedtünk a nyeregbe, majd onnan le a Poprádi-tóhoz. (Popradské pleso) A Menguszfalvi-völgyön (Mengusovská dolina) keresztül a Csorba-tóig gyalogoltunk, majd onnan elektricskával vissza Ótátrafüredre.

Ismét nagy volt a kontraszt. A magányos éjszaka után, rengeteg túrázó igyekezett fölfelé, még egy futóverseny is erre jött. Hamar visszazökkentünk a valóságba, mindenfelé butikok, gyors éttermek, emberek.

A Tátrának van egy ilyen oldala is. Van aki szereti... :)

Végezetül egy kisfilm a fotós túráról:

Egyszer láttam egy magkapó képet a Júliai-Alpok egyik gerincéről. A keskeny gerincet fű borította, körülötte hatalmas hegyek tornyosultak, mintha valami óriási lelátók lennének. Sokáig kerestem, hogy mi lehet a hely neve, a mostani túrán viszont meg is találtam.

Luknja-nyereg

A hegy neve Bovski Gamsovec. Szlovéniában van, és a Triglavtól északra található. A látnivalókat illetően páratlan útvonal vezet fel rá, technikai szempontból viszont a könnyű túrákhoz sorolnám.

A túrára megint egy időjárási ablakot használtunk ki, hiszen egész héten esett itthon is és a kinti hegyekben is, de szombatra, bár változékony, de csapadékmentes időt jósoltak. Vasárnap délre azonban hidegfront érkezik, rengeteg esővel, így meg is volt a szűk keresztmetszet.

Ismét a festői Vrata-völgyből indultunk. Miután elhaladtunk a híres karabiner mellett, -mely a partizánoknak állít emléket-, nyugat felé vettük az irányt a Triglavska Bistrica nyomvonalát követve. A folyó hangosan tör magának utat a völgyben, kristálytiszta vize, megannyi zúgón bukik alá. Ahogy felfelé kapaszkodva távolodtunk tőle, úgy hagyott alább a folyó morajlása is. Hamarosan törmeléklejtőhöz érkeztünk, amelyen felkapaszkodva felértünk a Luknja-nyeregbe.

Luknja-nyereg

A Vrata-völgy

Szerintem ez az egyik legszebb nyereg a Júliai karsztvidéken. Innen már csak fölfelé visz az út északra, a Bovski Gamsovecig. Visszanézve már a nyereg is fantasztikus látványt nyújt, de ahogy emelkedtünk úgy jelentek meg a zöldellő gyephavasok, amik így nyáron teljesen virágba borultak. Közben pedig egyre jobban fölénk tornyosult a Triglav hatalmas mészkőóriása. Madártávlatban csak egy köpésre volt tőlünk. Köztünk és a hegy között, csak a mély völgy húzódott, amely fölülről nézve egészen kicsinek hatott. A hatalmas fenyők, mint valami apró makettek álltak odalent, amelyeknek inkább csak sötétzöld színük volt érzékelhető, mintsem alakjuk.

Egészen kicsinek és jelentéktelennek éreztük magunkat. Sikerült kiszakadnunk a mindennapokból. Idefent olyan óriási erők mozgatnak mindent, hogy életünk apró cseprő gondjai eltörpülnek mellettük.

Gyephavas, háttérben a Triglav

Pihenő

Minden zöld

Néhány gyephavas, néhány keskeny átjáró, szemben a Triglavval, hát... tényleg fantasztikus.

Közben egyre több kőszáli kecskét és zergét pillantottunk meg. Ez a hely paradicsom nekik.

Magára a csúcsra egy meredekebb felszökés vezetett. A kilátás szempontjából viszont nem a tőle délre húzódó Triglav volt a legérdekesebb, hanem az északi oldalon elterülő három gyönyörű tengerszem. Feléjük vettük az irányt.

A Pogacnikov domban bevertünk fejenként 2 üveg sört. Éjfélre mondtak 1mm esőt, -ami nem számottevő- így ráérősen indultunk bivakhelyet keresni. Mivel a többieknek nem volt vízhatlan zsákjuk, valami barlangban gondolkodtunk, de csak nagyon kicsiket találtunk, ezért úgy döntöttünk, hogy az egyik tengerszem partján alszunk, éjszaka pedig az eső elmúltával csillagokat nézünk.

A Spodnje Krisko jezero partján lazultunk, majd fürödtünk is benne. Igazán enyhe idő volt, bár a felhők már gyülekeztek...

Délutáni fények

Spodnje Krisko jezero

Sötét árnyak ereszkednek

Éjfélkor kezdett esni, először szemerkélt, aztán szakadni kezdett. Villámlott és mennydörgött. Már két órája zuhogott, ami már jócskán meghaladta a jósolt mennyiséget. Nagyon úgy tűnt, hogy előbb jött a front. A fiúk elhajigálták messzire a fémtárgyaikat, majd az esőkabátaik alatt gubbasztottak egészen reggelig. Bőrig áztak. Ha ezt sejtem akkor egy hegyi bivakban aludtunk volna, így viszont kialvatlanul és bőrig ázva csomagolták hajnalban a cuccaikat. Nekem jól vizsgázott a bivakzsákom, belül egész jó száraz maradt. :)

Felmentünk a menedékházhoz, de még nem volt nyitva. Hatkor nyitunk, hangzott magyarul a házból. Nem vártuk meg. Mire kinyitott, már összement a ház, ahogy visszanéztünk a távolból. A völgy felé vettük az irányt, kikerülve a Bovski Gamsovecet. Szép lassan elállt az eső. Lett volna idő még felkapaszkodni a Krizre, de mindenki fázott és elcsigázott volt az éjszaka után. Szórakozottan kerülgettük lefelé menet a rengeteg szalamandrát, amik az eső után előbújtak.

A parkolóba szokatlanul korán visszaértünk, de legalább még volt idő megnézni újból a Pericnik-vízesést.

És végezetül egy rövid film a túráról.

Szerencsére nem kellett sokat várni az előző magashegyi túra óta. Persze ismét egy villámlátogatás erejéig utaztunk Szlovéniába, a Júliai-Alpokba. Ha végiggondoljuk, hogy körülbelül délben indultunk az Aljazev dom parkolójából és nagyjából így is értünk vissza másnap, akkor tudatosodik bennünk, hogy a túrára szűk 24 óra állt rendelkezésünkre, és ebből még az éjszakai alvás/fotózás lejött.

Talán a Kanjavec nem tartozik a Júliai-Alpok emblematikusabb csúcsai közé, de nem elhanyagolható az a tény, hogy csúcsáról páratlan kilátás nyílik a Triglavra, és magára a központi gerincre is.

Na ezért a látványért érdemes volt esőben felcipelni a nehéz hátizsákjainkat. (Júliai-Alpok, vénasszonyok nyara)

Nos, talán a nyár margójára szánom ezt a bejegyzést, mégsem ezekről a kalandokról fogok most írni. Pedig hála Istennek volt részem benne bőven, de ha nem veszi rossz néven a Kedves olvasó, csak néhány fotómmal fogok ezekről megemlékezni.

Úgy gondolom, hogy a mai világban követni az álmainkat, egyáltalán nem földtől elrugaszkodott gondolat. Mindig is csodáltam és felnéztem azokra az emberekre, akik meg tudták élni az álmaikat, hiszen ezek eléréséhez gyakran rögös út vezet, és sok lemondással jár. Legyen szó akár zenéről, művészetekről, sport teljesítményekről, vagy tudományokról, elérni valamit a saját erőnkből, igazán nagy dolog.

Az emberi kíváncsiság hajthatatlan, a felfedezés vágya pedig egy olyan űr, amit etetni lehet ugyan, de jóllakatni sosem. Ez az ami előreviszi a világot és ez ami engem is igazán foglalkoztat mostanában.

Honnan jöttünk és hová tartunk? Talán csak a csillagok tudják. Szerencsére mindig is akadtak emberek, akikben megfogalmazódott ez a kérdés és válaszokat akartak. Hódítók, felfedezők, vakmerő kalandorok, néhányan vérengző gyilkosok. Mindannyiukat az ismeretlen hívta és ejtette is őket rabul.

Mélyen bennem él a Franklin expedíció, a Terror és Erebus hajók legénységének a története, akik a magyar szabadságharc kitörése előtt pár évvel megkísérelték végighajózni az északnyugati átjárót a Jeges-tengeren. A történet elég baljós módon alakult. Miután mindkét hajó a jég fogságába esett, 2 évet töltöttek ott, majd a hajókat a jég összeroppantotta. A betegségektől, éhségtől és jegesmedvéktől megtizedelt matrózok felismerték, hogy egyetlen esélyük ha dél felé indulnak, egy több száz kilométeres lehetetlen útra. Sajnos senki sem élte túl az expedíciót. 

Hasonló próbálkozása volt majd 60 évvel később Shackleton kapitánynak az Endurance nevű hajóval a Transzantarktiszi Expedíció során. Az ő elképesztő kalandjai és korábbi tisztje Scott és vetélytársa Amundsen versenyfutása a Föld legdélibb pontja felé elég meghatározóak, ha valaki nyitott a régi dokumentumok felé.

Ugyanilyen hatással volt rám két osztrák mászó is Andi Hinterstrosser és Tony Kurtz, akik 700 kilométert tekertek, ócska, merev vázas bringájukon, hátukon a saját maguk által kovácsolt vasakkal, hogy megmásszák az Eigert. Sajnos a történet tragédiával végződött, de a szememben igazi példaképek maradtak. Csakúgy, mint Hermann Buhl, aki pervitin (metanfetamin) segítségével ugyan, de elsőként mászta meg a Nanga Parbatot a Himalájában. Vagy Anatolij Bukrejev, akinek élete felér egy hőskölteménnyel. Sorolhatnám még... Joe Simpson,  Harrier, Diemberger, Messner, Ueli Steck... a hegyekben könnyen az Istenek között találhatja magát az ember, ha nem állnak szerencsésen a csillagok.

Jack London, Thorreau, vagy akár Chris McCandless akiket szintén a vadon szólított és ki így, ki úgy kivette részét a teljességből. Hiszen abban egyet érthetünk hogy ezek az emberek teljes életet éltek, minden gyarlóságuk ellenére is, nem igaz?

Nos, akár az ismeretlenbe, akár a csillagok felé vezet az út, nem ez az, ami igazán szabaddá tesz minket?

Még a balkáni túrák előtt a Hochschwab túrán készült a kép.

Útban a Großglockner felé, szintén nyáron

A Theth- vagy másnéven Shale-folyó a kék órában

Mostanában egyre népszerűbb a balkáni régió azok körében, akik már unják a zsúfolt turista utakat Közép- és Kelet-Európa hegyei között. A kíváncsi és felfedezni vágyó motoros kalandtúrázók, mászók és túrázók, úgy jönnek a térségbe, hogy vajmi keveset tudnak az itteni életről, de ahogy belépnek ezekbe az országokba, beszippantja őket a Balkán sajátos atmoszférája.

A múltkori történetet ott hagytam abba, hogy Montenegróból kocsival átjöttünk Albániába. Ami elsőként szembetűnő volt, hogy míg Montenegróban rengeteg mecsetet láttunk mindenhol, addig itt északon és a hegyvidéki településeken főként katolikusok élnek. A másik dolog ami számunkra meglepő volt, hogy Albániában ma már több a Mercedes, mint a szamár. :) Viszont autóval csak erős idegzetűek induljanak neki, hiszen a közlekedési szabályok elég lazák errefelé.

Az úti cél egyébként egy kicsiny hegyi falucska Theth volt, ami az Albán-Alpok ikonikus pontja. A török uralom idején a keresztényekre külön adót vetettek ki, ami miatt sokan inkább áttértek a muszlimra, csakhogy elkerüljék az adót. A muszlim adószedők azonban már nem jutottak el az elszigetelt és megközelíthetetlen településekig. Ennek köszönhető vallási identitása Thetnek is.

Az utak egyébként meglepően jó minőségűek, legalábbis a várthoz képest. Persze miután elhagytuk a magyar kalandor Báró Nopcsa Ferenc emlékművét, véget ért az aszfalt út és egy kicsivel több, mint 20 kilométeres ereszkedés várt ránk a völgybe, ahol Theth falucska állt. Itt a helyiek terepjárókkal viszik le és fel a külföldi utazókat. Mi egy Opellal indultunk neki, és hát több, mint két és fél órát vett igénybe. Zoli a volánnál rendesen megizzadt lefelé az egysávos, murvás úton, aminek szélén folyamatosan egy szakadék tátongott. Ha szembejött egy kocsi, úgy le kellett húzódni, hogy az Opel külső kereke centikkel a szakadék pereme mellett egyensúlyozott. Egy-két helyen én sem győztem eléggé kapaszkodni, alig vártuk, hogy leérjünk a völgybe. 

Nem véletlen építettek ki a személyek szállítására egy külön iparágat a helyiek, de télen még terepjárókkal sem lehet lejönni. Ilyenkor nem ritka a -14 fok sem és a másfél méteres, fentebb akár 3 méteres hóvastagság. A téli idő gyakran május végéig kitart és addig csak hótalpakon lehet megközelíteni a települést Bogából vagy Valbonából.

A völgyben rengeteg kemping van, a Theth-folyó hídján átkelve alig kellett mennünk és máris beinvitáltak az egyikbe. Késő éjszakáig nyitva tartó éttermek, fürdési lehetőség, sátorhely és olcsó árak jellemzik ezeket a táborhelyeket.

A völgy egyébként fantasztikus és valóban nagyon elszigetelt. Körös körül az Albán-Alpok kétezres mészkő csúcsai veszik körül. Északon a Poplluka és az Arapi, keletről a Jezerce és nyugatról a Radohima. A kristály tiszta Theth-folyó pedig nagyon mély szurdok völgyet vájt ki magának.

A völgyből két vízesés is megközelíthető könnyű túrával. Az egyik a Gjecaj- a másik pedig a Grunas-vízesés. Mi délután táboroztunk le, majd mivel már csak másfél napunk volt mindenre, még aznap délután elindultunk az utóbbi vízeséshez, amely 30 méter magasról zúdul a mélybe. Tényleg gyönyörű látvány, nem is győztem fotózni. Szerencsére volt 20 percünk amíg rajtunk kívül senki sem volt a vízesésnél, így egy kis időre birtokba vettük. A vize rettenetesen hideg, Zolinak lefagyott a lába, míg beküldtem a fotó kedvéért. :)

A Grunas-vízesés sötétedés előtt

Másnap a Maja-Jezerce volt az úti cél, az Albán-Alpok legmagasabb hegyeként. Montenegró felől is mehettünk volna a Ropojana-völgy felől az északi oldalon, de mi délről terveztük elérni a délnyugati-gerincet. Sokáig a Peaks of the Balkans hosszú távú túra jelzéseit követtük egészen a Qafa e Pejes-ig. (Pejes-hágó) Innen a térképre hagyatkozva keletre fordultunk, de a jelzések teljes hiánya miatt már tájolóval haladtunk tovább. A táj egészen holdbéli volt, néhány óriási mészkő töbrön haladtunk át. Teljesen kihalt volt minden, csak egy mesebeli esztenát (ideiglenes lakhely) láttunk, meg egy öregasszonyt, amint tüsténkedett. A férje és lánya egy keskeny szerpentinen keresztül kelt át a hegyeken még reggel  egy szamárral. Thethbe szállították portékájukat.

Elég tanácstalanok voltunk, s bár a térkép szerint jó helyen voltunk, sem út, sem jelzés nem segítette utunk. Szóba elegyedtünk a nénivel. 60 fölött járt már, de hófehér fogai arról tanúskodtak, hogy cukrot nem igen fogyasztott élete során. Nagyon segítőkész volt, csak az volt a bökkenő, hogy csak albánul beszélt. Kézzel lábbal mutogattunk egymásnak. Megmutatta melyik a Jezerce és jelezte, hogy induljunk toronyiránt. Nem tetszett a dolog, de abban bíztam, hogy majd keresztezünk egy utat, vagy hágót, ahonnan már kisütünk valamit. Kőről-kőre másztunk fölfelé, majd egy meredek és kőtörmelékes lejtőn felkapaszkodtunk az egyik hegy lábához. Sajnos ott sem találtunk semmit. Fölülről pedig jól látszott az a két töbör, amit a térkép is jelzett, és a délnyugati-gerince is a Jezercének. Zoli felment odáig, de az egy szakadékban végződött. Talán kötéllel és némi vassal bevállalható lett volna, de ennyi erővel akár új utat is nyithattunk volna. Alig pár száz méterre a csúcs alól fordultunk vissza. Ettől függetlenül azt beszéltük, hogy nagyon nagy élmény volt a rengetegben, teljesen járatlan utakon haladni. Visszafelé még vagy ötször átfésültük az utolsó jelzésnél a terepet, de semmi.

A Jezerce délnyugati gerincénél még a hó az úr

Visszatérve Thetbe bementünk egy Látógatóközpontba és ott egy maketten megmutatták nekünk, hogy a Jezercét kelet felől, Valbonán át lehet elérni, majd onnan a déli oldalon visz az út a csúcsig. A térképünket nézve, a mi utunk teljesen hibás volt, már a legelejétől fogva. Furcsa hogy ilyen hibát vét egy komoly térképgyártó cég. (terraQuest) Ha lett volna még egy napunk, másnap megmásztuk volna.

Délután ötre értünk vissza a táborba, és még hátra volt valami. A Syri i kaltër-t azaz a Kék szem-forrást akartuk megnézni. Ez a tábortól jócskán délre volt, de nagyon tetszettek a képek, amiket korábban láttam róla. Végig a folyó partját követtük, ami egyre emelkedett, miközben a folyó nagyon mély szurdokvölgyben haladt tovább. Na ez egy külön nap lenne, hogy oda is lemenjünk fotózni. Nderlysajnál elfordultunk az úton. Mindenhol Cafe Bar-ok voltak a szomjas túrázókra várva. Én egyébként csak ezen a napon, amikor 40 kilométert tettünk meg, megittam vagy 6 liter vizet (szerencsére voltak források) meg 3 korsó sört.

A Kék szem-forráshoz sajnos csak sötétben értünk oda

Ház Thethben

Nderlysajon házak között keltünk át, illetve a kertjeiken keresztül, amelyeket apró létrák hidaltak át, mivel utcák nem voltak. Sietnünk kellett, mert sötétedett, még fürdeni és fotózni akartunk világosban. Végül is csaknem lement a nap, mire odaértünk. Nagyon félelmetesnek hatott a tó látványa, amelynek jéghideg vize egy több, mint 50 méter mély medencéből tört fel. Az volt a terv, hogy fürdünk és kamerával vízalatti filmet csinálunk, de hideg és sötét volt hozzá. Néhány fotóval kellett beérnem, meg egy kis lábmosással. Azért megnéztem volna nappal a kis tavat... Visszafelé már sötétben indultunk a táborhoz, ami még jó messze volt. Helyiek invitáltak, hogy nem menjünk tovább a sötétben, kérték hogy aludjunk ott, pénzt sem kértek volna érte. Azzal érveltek, hogy még 2 órás az út Thethbe, de én már megtanultam a leckét Montenegróban az öregembertől. "No problem" – mondtam nevetve. Nem értették a dolgot, majd megkérdezték honnan jöttünk. Szerintem fognak még beszélni rólunk, mert akivel csak találkoztunk a Kék szem-forrás felé, mindenki próbált lebeszélni minket róla, mondván, hogy túl késő van hozzá. De nekünk másnap már indulni kellett haza, így nem volt több lehetőségünk. Éjfélre értünk a kempingbe és meglepő módon még nyitva volt egy étterem. A helyi sofőrök focimeccset néztek, mi meg söröztünk még egy jót. :)

Egy kis videó a montenegrói és Albán napokról

Tapasztalatok:

Érdemes gps-el indulni, bár mi már tudjuk, hogy a Jezerce felé merre tudunk délről felmenni, de ettől függetlenül nagyon hasznos lenne.

Albánia: A várthoz képest csak pozitív tapasztalatokkal tértünk haza. A magyar pénztárcákhoz viszonyítva, minden jóval olcsóbb, és határozottan látszik, hogy a turizmust is próbálják fejleszteni, jelzéseket bővíteni. Szinte mindenhol beszélnek valamilyen szinten angolul és az emberek barátságosak, segítőkészek. Az északi részeken nagyon jó illat van, mert levendulát és fűszernövényeket termesztenek sok helyen. Albánia híres a vallási békéről, ahol egy országban élnek keresztények és muszlimok. Igaz utóbbiról nem tudok nyilatkozni, hiszen mi katolikus részeken jártunk. A helyiek elég sajátosan vezetnek, nem jelent gondot, ha valaki az út közepén megáll beszélgetni, a kereszteződéseknél pedig az halad tovább, aki először ér oda. Az utakról csak annyit, hogy ahol nincs aszfalt, oda elkélne egy terepjáró.

A természet igazán vad és elszigetelt. Szívesen megnézném télen is, bár az szerintem már átcsapna egy jófajta túlélőtúrába, de azt szó szerint kell érteni, hiszen Európa talán máig legelzártabb vidékéről beszélünk, melynek vadsága a XX. század eleji Alpokéval vetekszik.

A vadon

Kilátás a Karanfilok felé

Az egész két éve kezdődött, amikor láttam néhány nagyon megkapó képet Montenegró hegyeiről. Először a Durmitor bércei varázsoltak el, de aztán olvastam az Albán-Alpokról és felülírt minden addigi elképzelést. Idén elhatároztam, hogy mindenképp elmegyek és elkezdtem toborozni az embereket. Megkérdeztem mindenkit aki csak szóba jöhetett, de az élet úgy hozta, hogy végül ketten indultunk Zoli barátommal a 12 órás útnak. A vasutat is számításba vettem, de ebben az évben nem indítottak vonatot Belgrádból Montenegró felé, így maradt a 800km-es kocsikázás. 5 napra tudtunk elszabadulni, ebből durván másfél nap volt oda-vissza az út, tehát 3 és fél nap maradt a túrákra.

Az Albán-Alpok a Dinári-hegység része a Balkán-félszigeten. A szerbek csak Prokletije-nek vagyis Elátkozott-hegységnek nevezik. Óriás karsztvonulatai és mély szurdokvölgyei Montenegró keleti, Albánia északi és Szerbia (Koszovó) délnyugati részén húzódnak. Európa talán máig legelzártabb vidékéről beszélünk, melynek vadsága a XX. század eleji Alpokéval vetekszik.

Mi 2-2 napot terveztük Montenegróban és Albániában. Hosszú utazásunk célpontja a Gusinje-től délre húzódo Grebaja-völgy volt, ahol már a Nemzeti Park területén aludtunk sátorban. A parkba belépőt kell fizetni, attól függően, hogy hány napra maradunk, illetve külön sátor díjat is, ha nem valamelyik ottani szállást választjuk. Itt viszont még a magyar pénztárcákhoz képest is olcsó minden. A sör, vagy egy vacsora, teljesen megfizethető. Csak egy példa. Míg egy osztrák hüttében egy sör több, mint 4 euró, addig itt két sört kaptunk 3 euróért. 4-ért pedig meg is vacsoráztam. :)

A kedvencem egyébként az az öreg házaspár volt, akik úgy invitálták be a völgyben túrázókat. Sört és bureket árultak, de almabortól kezdve kecskesajtig mindennel tudtak szolgálni. Egyébként egész jól beszéltek angolul, az öreg például mindenre azt mondta "No problem". Szóval nem egy ideges népség. A lánya amúgy a helyi alpinista klub elnöke volt, és a szomszédos Ropojana-völgy északi részén húzódó Vusanjéből származik.

Na de térjünk vissza a völgyhöz. Kora délután érkeztünk és a gyönyörű hegyek látványától azonnal beindult a fantáziám. Mert nem csak az jött össze, hogy eljutottunk ilyen messzire, hanem az is, hogy mindezt újhold napján. Vagyis lehet tejutat fotózni. :) Itt egyébként egyáltalán nincs fényszennyezés, úgyhogy a szememmel már a megfelelő helyszínt kerestem.

A hegység egyébként Európa egyik legnedvesebb vidéke, és sajnos az első két napra mondtak is esőt gazdagon. Most is borult volt az idő, de mi felmentünk egy 10 kilométeres körtúrára. Már régóta szerettem volna megnézni a híresen szép kilátást a Karanfilok felé. Először a Maja Can-ra, majd a Volusnicára és Taljanka-ra másztunk fel, gyönyörű füves lejtőkön. Az ottani parkőr figyelmeztetett minket, hogy az első hegycsúcs után forduljunk vissza, mert már túl késő van és másnap felmegyünk a rendes körtúrára. Persze nekünk aztán mondhatta, és erős tempóban haladtunk fölfelé.

Sietve

Közeleg a vihar

A kilátás valóban mindent megér, de sok időnk nem volt gyönyörködni, mert a völgy túloldalán lévő Karanfilok felől már mennydörgés hallatszott, majd villámok is jelezték, hogy nem túl szerencsés a gerincen tartózkodni. Futólépésben kaptattunk, egyik csúcs után a másikra. Közben átmentünk szándékosan egy már albán területen lévő csúcsra is, majd vissza a rendes útvonalra. Az őr hétkor meglepődött, hogy végigjártuk a kisebb túrát, majd nevetett és gratulált.

Éjszakai fotózni egyébként innen kellett volna, de nem sátraztunk fent. Sajnos a többi nap pedig már nem tértünk ide vissza, pedig lett volna egy nagyobb körtúra is, nem beszélve az elszalasztott éjszakai képről, no meg azokról amiket még itt lőhettem volna, de kutyafuttában és a nagy villámok közepette elmaradtak.

Tejút Újhold napján a Grebaja-völgyben. A kép jobb oldalán egy berepülő szentjánosbogár.

És másnap éjszaka...

Ja, itt jegyezném meg, hogy a jó hírű terraQuest-es térkép konkrétan használhatatlan. Nagyon komoly hibák vannak benne. Ezek főleg a Grebaja-völgytől délre eső részeknél ütköztek ki, meg Albániában a Jezerce déli részénél, de az majd egy másik poszt lesz. A gpsies nevű programot ajánlom viszont, nyilván van még hasonlóan jó, de ami ezen nagyon tetszett, hogy a források fel vannak tüntetve, ami nem elhanyagolható tény, főleg egy vándortúránál, hiszen karszthegység lévén minden víz elfolyik a hegy gyomrába.

Másnap délelőtt az Ocnjak csúcsát vettük célba. Egész szép kis túra, az elején komolyabb kaptatóval, majd kitettebb sziklás részen a csúcsig. Itt Zoli főzött egy kávét, majd idegesen megegyeztem, hogy a környező hegyeken megint nagyon villámlik. Aznapra a következő csúcs a Karanfil volt, de visszatérve egy útvillához, ahonnan átlehetett volna menni a hegyre, zuhogni kezdett az eső. Tanakodtunk, hogy mi legyen. Vártunk kicsit, hátha eláll, majd visszaindultunk a völgybe. Ilyenkor nem elég, hogy villámlik, de még a szikla is rettentően csúszik, az pedig nem túl egészséges. Délután 5-ig esett. A második sör után elégedetten állapítottuk meg, hogy jól döntöttünk. A hegy megvár.

Az útvillánál

Az Ocnjak csúcsán

Első és második nap éjszaka is felkeltem csillagos eget fotózni. Másnap már Zolit is felébresztettem, hogy világítson a lámpájával, a képek kedvéért. Jó buli volt, és a tejút, ebben a teljes sötétségben gyönyörűen látszott, sajnos kompozíció szempontjából nem ezek lesznek életem fotói. A jó hír, hogy legközelebb, már tudom, hova kell menni éjszaka fényképezni, ha szeretném kicsit feldobni a témát. :)

A harmadik nap újból a Karanfil volt betervezve, azzal a különbséggel, hogy már a sátrat is vittük és egy két napos túrát terveztünk be. A csúcs után ugyanis úgy gondoltuk, hogy átkelünk a Ropojana-völgybe, és átmegyünk Albániába, ahol a Maja Jezerce lábánál alszunk, majd másnap megmásszuk és visszatérünk a Grebaja-völgybe. Teljesen kézenfekvő ötletnek tűnt. Egész napra jó időt mondtak és az online térképeken láttuk, hogy átvisz az út a másik völgybe. Itt jegyezném meg, hogy gps nélkül sehova. A térképünk totál használhatatlan volt, utólag átnézve, már ez a rész is komoly hibákat tartalmazott, pedig alig 2 éves nyomtatás. Furcsa, hogy még senki nem jelezte feléjük. A lényeg, hogy az átjárót óra nélkül, szar térképpel esélyünk sem volt megtalálni, így osztottunk-szoroztunk, majd döntöttünk egy gyors levonulás mellett.

Innentől két alternatíva állt előttünk. Átautózni Vusanjébe és onnan a Ropojana-völgyön keresztül elérni a Jezercét, vagy ami mellett végül döntöttünk, hogy átkocsizunk Albániába, azon belül is Thethbe és délről "támadjuk" az Elátkozott hegység legmagasabb hegyét. Ami e mellett szólt, hogy szerettünk volna megnézni egy vízesést és a Kék szem forrást Albániában, így két legyet ütünk egy csapásra alapon átgurultunk az Albánokhoz, de ez majd a következő poszt lesz.

A tapasztalatok alapján egyébként ez a 3 és fél nap, simán kitartott volna a Grebaja-völgyben. Egy nap a völgytől északra húzódó nagyobb körtúrára, egy nap a délre fekvő csúcsok, Ocnjak, Karanfil, Maja e Baljsra simán elment volna, utóbbira talán kettő is. A Ropojana-völgy szerintem megint egy külön etap, Albánia pedig megint más tészta. Persze idő függő, kinek mennyi van. Mi úgy jöttünk haza, hogy még harmadnap is a fonalat kerestük, mert azt valahol elvesztettük az Elátkozott-hegységben.

Még egy Tejutas kép...

folytatás hamarosan...

Már gyermekkoromban is a kedvenc időtöltéseim közé azokat soroltam elsőként, amik a természethez kötődtek. A rengeteg túra, bringázás és terepfutás közben aktívan csodálkoztam rá az erdőkre, mezőkre, hegyekre. A mászásokról és a magashegyi túrákról, illetve egy-egy barlangi kalandból, mindig feltőltődve tértem haza. Aztán megtanultam lassítani is, és mélyebben átélni a kinti szabadságot. Minden pillanatát élvezem a szabadban töltött perceknek, de nem is olyan rég megfogalmazódott bennem, ha már olyan helyekre is eljutok ahova sokan talán nem, miért ne mutatnám meg másoknak is.

Persze ez nem könnyű és a mai napig tanulom a fotózás fortélyait. Az egyik kedvenc témám a csillagos égbolt fotózása. Láttam néhány elképesztően jó Tejút fotót és remélem egyszer én is tudok majd hasonlóan jó képeket készíteni.

Az előző hónap nem volt túl szerencsés, hiszen az Újhold idején - amikor a legsötétebb az égbolt és a legjobban ekkor látszanak a csillagok – felhő borította az eget. Persze figyeltem én a Holdnyugtát is, de ha jobban visszaemlékszem, egy elég esős hónapon vagyunk túl. A Hold jelenléte az égbolton, egyébként jelentősen csökkenti a sikeres fotózás esélyeit, ugyanis ha akár csak sarló méretű is, jóval kevesebb csillag lesz látható a fényében.

Június első hétvégéje azonban egész biztatónak tűnt. Estére derült időt jósoltak, és csak egy nap hiányzott az Újholdhoz.

Ekkor körvonalazódott a fejemben egy kép a Cserhátban, a hollókői várról éjszaka, a csillagok alatt...

Egy hullócsillag is beúszott a képbe

A képeket egy elég fényerős objektívvel készítettem, amit f2-re nyitottam ki. Sajnos a szenzora a kis gépnek nem túl erős, így iso 3200-nél is a képzajjal küzdök. A záridő 15 és 20 másodperc körül mozog. 20-nál minimálisan már bemozdulnak a csillagok, de ezt a képbe belenagyítva lehet csak érzékelni, ha magát a kép egészét nézzük, talán még nem zavaró. Hiába, muszáj kompromisszumot kötnöm a beállításokkal, elvégre csak egy félkompakt gépem van egyelőre. Igaz gyakorolni ez is bőven elég.

A várról sikerült is néhány fotót lőni, hangulatában szerintem jók lettek. Nyilván egy profi fotós azért csóválná a fejét, de én valami hasonlót képzeltem el. A meglepetés viszont ezután jött, mert amikor a várnak háttal fordultam, a sátrunk felé, megpillantottam a Tejutat. Kattintottam is néhányat és meglepődve tapasztaltam, hogy a fényszennyezés is egész minimális volt, az égbolt pedig kellően sötét így éjfél után.

Egy kis fényszennyezés azért itt is van

Ha belegondolok, hogy egy évvel ezelőtt a Naszályon is próbálkoztam egy hasonló sátras fotóval, akkor csak nevetek, mert akkor nagyon is tetszett a végeredmény. Hát végül is ez volt az első csillagos égboltos fotóm, előtérben a sátorral, örültem, hogy sikerült egyáltalán. Persze ha egymás mellé rakom a két képet, bőven akad különbség, nem is sorolom, szerintem mindenki látja. A legszembetűnőbb talán a fehéregyensúly túlhúzása a hideg irányba, illetve, hogy nem voltak élesek a csillagok.

Ég és Föld - szó szerint

Úgy látszik azért sikerül fejlődnöm, én azon vagyok. Ha már ilyen jók voltak a körülmények, megpróbálkoztam egy panorámával is. Így elkészült az első Tejút panorámám is. Jó, látom a hibáit, de a következő jobb lesz :) Például lemaradt a teteje, szóval legközelebb a felső részeket is fotózni kell, nem csak egy sávot. Egyébként ez a bejegyzés első képe. 

Legközelebb is megyek majd ki, addig is figyelem az eget. :)

folyt köv.

Mostanában egyre csak esik, hol egész napos áztató eső, hol heves zivatarok formájában. Frontok frontok hátán. Esik miközben reggel munkába tekerek, esik amikor épp a tetőn dolgozunk, esik ha hazafelé tartok. Mindig esik. Örül a föld, meg a növények, de én nem, mert az égbolt legtöbbször felhős, így a kedvenc témám a csillagos égbolt fotózása elmarad. Még szerencse, hogy zúgókat, patakokat és vízeséseket is szívesen fotózom.

Mivel jó sok csapadék hullott, így az amúgy csekélyebb vízhozamú patakjaink is megduzzadtak.

A Gaja-szurdok a Bakonyban, vagy másnéven Római-fürdő.

A Bükkös-patak a Visegrádi-hegyégben, Dömör-kapunál

A függőleges mészkőfalak között egy mély völgy húzódik, a Höllental vagyis Pokol-völgy, melyet a Schwarza folyó vájt ki magának az évmilliók során. A völgy a Schneeberget és a Raxot választja ketté. A Schneeberg dupla csúcsai a Klosterwappen, és a Kaiserstein illetve a Rax csúcsa a Heukuppe 2000 méter fölé nyúlnak. Szépségük azonban nem a – hazai viszonyokhoz képest – magasságukban, hanem a zöldellő fenyőerdőkben, gyephavasokban és a kopasz mészkősziklákban rejlik. A Schwarza folyó felől nyílik egy 4 kilométer hosszú, mély szurdokvölgy is a Nagy-Höllental. Meredek falait a mészkő eróziója, vagyis a csapadék oldó hatása alakította ki.

Lefelé a Raxról a lemenő nap fényeinél

Aki idejön mászni az valószínűleg magával hozza a Thomas Behm mászókalauzt is. Nem semmi a figura, jó néhány sziklamászó kaller szerzője és számtalan út megnyitója, akár a 10-es fokozatban is. A Raxon és itt e völgyben is letette már névjegyét. Útjainak neve árulkodik az okkult horrorban való jártasságában és arról, hogy igazi metál arc. (Emperor, Satyricon, Thrash & Terror, Thor's Hammer, Kadath)

A Großes Höllental

Ma azonban nem sziklát mászni jöttünk, hanem magashegyi túrázni. Aki még nem járt erre, a Kaiserbrunni parkolóban már tátva marad a szája, a türkiz zöld Schwarza folyótól, amely hol békésen csörgedezik, hol vad zúgókon tör át. Körös körül hatalmas sziklafalak, és fenyőerdők.

A Schwarza szelíd arca

...és vad zúgói

Korábban lehetett itt legálisan sátrazni, de pár évvel ezelőtt felszámolták a kempinget. Ezért szokás szerint illegálban terveztünk egy bivakolást a Jakobskogel csúcson, ahol Robi egy romot nézett ki. Az éjszakát itt töltöttük volna, szélvédett helyen a hóban, hogy az újhold másnapján a csillagos égbolton az alacsonyan húzódó tejutat fotózzuk.

Fölfelé különösebb nehézség nélkül haladtunk, jó kondiban, a nehéz hátizsákok alatt jócskán megizzadva. Amin spórolni tudtunk súlyban az a kaja volt, így nem voltunk túlságosan eleresztve. Az első napra bőven elég volt a készlet, másnapra viszont semmi, de úgy voltunk vele, hogy vissza a parkolóba nem nagy gond éhgyomorra lejutni. :)

A gyephavasok szintjét elérve már mély hóban haladtunk előre. Időnként hol térdig, hol csípőig merülve a hóban.

Az Ottó-ház felé

Az Ottó-ház után már alig száz métert kellett csak megtenni. A csúcson a kereszt nem ébresztett bennünk különösebb érzéseket, a ködben a törpecserjék és mély hó nem volt túl megkapó látvány. A romot viszont egy óráig kerestük, de semmi. Valószínűleg teljesen behavazódott. Mivel túl korán értünk a csúcsra és elég hideg is volt, ráadásul esélyét sem láttuk, hogy estére kitisztul az ég, úgy döntöttünk elindulunk lefelé egy másik úton, és keresünk helyet ahol megalhatunk. Felfelé jó sok lehetőség lett volna bivakolni, úgy gondoltuk lefelé sem lesz gond.

Közben előkerültek a zsákból a hágóvasak, néhány láncos rész amit mély hó borított, igencsak meredek volt, nem kockáztattunk egy kicsúszást. Elég élvezetes részek voltak, kicsit feldobták a túrát. Az egyik helyen kimásztunk egy-egy sziklatömbre, és egymást fotóztuk a kitett részeken. Jó buli volt.

Mészkőszirteken

Aztán lefelé megpillantottunk egy álomsziklát. Függőlegesen tört alá a mélybe, háta mögött pedig a Schneeberg magaslott. Igazán megkapó látvány volt. Tőlünk kb. 300 méter távolságra állt, hirtelen átfutott az agyamon, hogy egyikünknek oda kéne mennie rá egy fotó kedvéért.

- Hú, ez fantasztikus! - mondtam.  - Oké, ha átmész rá, lefotózlak. - vágta rá Robi - Igen, de még rajtam van a hágóvas, te gyorsabban át tudnál menni. - Jó, megyek, akkor Tiéd a nap képe – röhögött és elindult a szikla felé. 

Végül én is átmentem, a tetején két nittet is találtunk, ereszkedéshez. Ezek szerint itt is van egy több kötélhosszas mászó út. Na ennek majd utánanézünk.

Álomszikla

Aztán addig fotóztunk, és mentünk lefelé, hogy elszalasztottunk néhány alvós helyet. Estére lent voltunk a főúton, ahonnan már csak pár kilométer volt a kocsi, ahol végül is aludtunk. A sors fintora, hogy éjszakára kitisztult az ég, és "feljöttek" a csillagok. Innen a völgyből azonban esélyünk sem volt megpillantani az alacsonyan húzódó tejutat.

Másnap még pár órát fotóztuk a Schwarza folyót és találtunk egy kiváló bivak helyet a jövőre nézve. Szóval folyt köv... 

További képek: facebookon és instagramon

A Júliai-Alpokban még tél van. Már több, mint egy hete leesett az újabb hó, azóta viszont derűs, napos idő volt, így a friss hónak volt ideje betömörödni kicsit. Ettől függetlenül még 2-es lavina jelzés van érvényben, vagyis bár stabil a hó, de a meredekebb lejtőkön azért még észnél kell lenni, különösen a déli órák után.

Ami még izgatottabbá tett a túra előtti napokban, az hogy végig derült időt ígértek a hétvégére, igaz nincs még Újhold, de nem fogja felhő takarni a csillagos égboltot, ami a hegyek közül nézve valami fantasztikus élmény.

Ezek a tények egész jó kondíciókat ígértek a hétvégi hegyi túrához. A cél az első nap egy menedékház közelében bivakolni, és éjszaka fotózni, másnap pedig felmászni a Kanjavecre a déli oldalról.

A túrát Trenta campingjéből kezdtük Bandi barátommal, akivel már rég nem voltunk együtt magas hegyekben. Északról haladtunk dél felé, a Beladovec-patak mentén a piros jelzésen. Az út hol jegesre volt fagyva és csúszkáltunk, hol mély hó borította, melynek felszíne kemény volt, de ráterhelve besüllyedtünk. A hágóvasak viszonylag hamar előkerültek. Fölfelé haladva azért elég stabilnak tűnt szerencsére a hó.

A buja fenyőerdő, a behavazott völgyben a csípős hideg ellenére is szívet melengető látvány volt. A patak vízesései is nagyon hangulatosak voltak. A víz felszínformáló erejét mi sem jelzi jobban, mint a mély és széles patakmeder, melyet az olvadás után lezúduló víztömeg vájt ki magának az évmilliók során.

Megkerültünk néhány több száz tonnás sziklatömböt is, melyek ki tudja mikor hullottak az "anyahegyről" alá, végiggyalulva mindent, ami az útjukban állt. Ennek most nyoma sincs, az óriási sziklákat már fenyvesek veszik körül, ágain madarak énekelnek. Ez a természet rendje. Amikor valaminek vége van, valami új kezdődik abban a pillanatban.

Lassan haladtunk előre a mély hóban a kanyargós hegyi szerpentinen, de a fák közül már lassan felsejlett szemünk előtt néhány nagyobb hegy sziluettje, miközben a völgy is - ahonnan indultunk -, egyre mélyebb lett, a fák pedig ritkultak körülöttünk.

Hamarosan megpillantottuk a Trebiski dolinát. Szikrázó napsütés és mély hó fogadott minket ezen a részen. Velünk szemben a völgy jobb oldalán, meredek törmelék lejtő állt, amelyet most eltakart a hó. Jó néhány helyen pár napos alaplavina nyomokat láttunk, amelyek valószínűleg pusztító erővel és óriási robajjal rohantak le a völgybe.

Amikor fölértünk egy vadászházhoz, eszembe jutottak Anatolij Bukrejev szavai.

"A hegyek nem stadionok, melyeken teljesítményt mutatok be, a hegyek katedrálisok, melyeken a vallásom gyakorlom… Úgy megyek oda, mint ahogy az emberek imádkozni mennek. Büszke csúcsaikról visszatekintek a múltba, álmodom a jövőről és szokatlan intenzitással megélem a jelen pillanatot is… látásom kitisztul, visszanyerem erőmet. A hegyek között a létezést ünneplem. Minden úton újjászületek."

Porszemnek éreztem magam, ahogy a fenséges hegycsúcsok, fölénk tornyosultak. Számukra közömbösek vagyunk. Mindegy nekik, hogy élünk, vagy halunk. Mégis jó volt itt lenni, ebben a pillanatban. Mintha csak a Valhalla csarnokába érkeztünk volna.

Bár aznapra többet terveztünk, némi tanakodás után úgy döntöttünk, hogy itt töltjük az éjszakát. A vadászházat teljesen belepte a hó. De tudtuk, hogy télen amúgy sincs itt senki. Előkerült a hólapát és hóbarlangot kezdtünk kialakítani a hegy oldalában. Sajnos a hó, itt 1600 méteren még egy méter körüli volt csak, így nem volt meg a kellő magassága ahhoz, hogy kényelmesen tudjuk beásni magunkat a hó alá. A lejtőknél jobb volt a helyzet, de nem aludtunk volna szívesen ott a lavinák rémképe miatt. Legközelebb viszünk hófűrészt és ilyen esetben egy hómenedéket fogunk építeni. Gyorsan hűlt a levegő és már esteledett, ezért a pár méterre tőlünk álló vadászház felé fordult tekintetünk.

A behavazott vadászház előtti részen a sátortető alatt töltöttük az éjszakát, szélárnyékban. Ez azért jött jól, mert a hirtelen feltámadó szél, néha meglepően erős ostromokat intézett felénk. Persze nem volt baj, téli hálózsákjaink a majd mínusz 15 fokos hidegben is tették a dolgukat.

Hóból vizet melegítettünk, levest majd kávét készítettünk és betakaróztunk a zsákjainkba. Bandi hamar elaludt, én még gyönyörködtem kicsit a hegyek nyújtotta látványban. Itt a természetben a biológiai ritmus szerint él az ember , ha besötétedik alszunk, ha világosodik akkor ébredünk.

Este 10-re azért beállítottam az órámat, hogy aztán csillagos égboltot fotózzak.

Az égbolt a vártnál is szebb volt. Derült ég, havas táj és bár még nem volt Újhold, a hegyek ebben az órában még eltakarták az alacsonyan járó Hold fényét. Egy órán keresztül fotóztam, a hegyek mintha hívtak volna, kedvem támadt tovább indulni. Nem, még nincs itt az ideje. majd legközelebb is jövök még, akkor majd felmászom Rátok. Visszabújtam a zsákomba, negyed óra múlva már nem is fáztam annyira.

Reggel több okból is a visszaút mellett döntöttünk. Először is, a papírforma szerinti 4 órás menetidőhöz képest a menedékházig, 6 órára volt szükségünk és csak a vadászházig jutottunk, a sokszor térdig érő hóban. Ráadásul barátom eléggé elszokott már a magashegyi tereptől, így nagyon fáradt is volt. A Zasavska koca ugyan nem volt messze már, de onnan még a csúcs ilyen nagy hóban, esélytelennek tűnt aznap délelőtt, délutánra pedig megint instabil lenne a hó a sok napsütéstől. 

Visszafelé azért a hajnali fagyos hóban gyorsabban haladtunk, mint vártuk. 3 óra alatt le is értünk Trentába. Délutánra a hó fagyos teteje megint felenged, és ugyanúgy besüppedtünk volna térdig, mint idefelé, szóval úgy érzem jól döntöttünk.

Nem gondoltam, hogy ez a térség, itt a Kanjavec lábánál, ennyire néptelen lesz. A két nap során senkivel nem találkoztunk fent. Igaz lehet, ez a nagy hónak, vagy lavináknak is köszönhető, bár gyanítom, hogy ez a kevésbé felkapott részek egyike.

Nehezen tudtam elengedni a hegyeket, egy részem megint ott maradt. Vissza is megyek érte nemsokára...

Werkfilm:

Elfuserált fotós túrák

Na, jó azt rögtön le is szögezem, hogy ez így nem teljesen igaz, vagy félrevezető cím. És bár tényleg mindegyik alkalommal jól éreztük magunkat a természetben, de tény, hogy fotós szemszögből nem igazán sikerültek jól az évzáró és évnyitó fotós túrák.

Még karácsony előtt a Vértesbe indultunk telihold fotózásra és kint alvásra a Vitány-várhoz. Egész éjszaka esett az eső, felhős, borult volt az égbolt, miközben a bivakzsákunkra folyamatosan ömlött a víz, a keskeny boltív alatt, ahol az éjszakát töltöttük. Kemények voltunk, mint vaskorlát a kocsma előtt, de a fotózásnak lőttek.

Az évzáró túra végén pedig a börzsönyi Szén-patakba dőlt bele a fényképezőgépem állványostól. Ilyen még sosem történt velem, és hát nem mondanám, hogy épp itt volt az ideje, de megtörtént. Orrán-száján folyt ki belőle a víz, miközben saját hülyeségemen mosolyogva törölgettem a gépet. Nem sok reményt fűztem hozzá, hogy valaha még működni fog. Otthon egy órát hajszárítóztam, majd...

Recept következik: Panasonic főtt rizzsel

Tedd a fényképezőgépet egy fagyis dobozba, majd öntsd le egy zacskó jázmin rizzsel! Ezután zárd le a dobozt és tedd a radiátorra, úgy 3-4 napra. Mormolj el néhány imát, majd nyisd ki a dobozt, és kész. Ha a fényképezőgép, még mindig nedves belül, helyezd egy lábosba a rizzsel együtt és önts hozzá kétszer annyi vizet! Gondos kevergetés mellett, főzd puhára.

...Tényleg úgy voltam vele, ha nem javul a helyzet, kifőzöm a rizzsel együtt. Szerencsére nem volt rá szükség, mert csodával határos módon kiszáradt a szerkezet.

Körtúra a Pilisben

Na, innen kezdődik a mostani történet, amikor is a Pilisbe indultunk csillagos égbolt fotózásra. Kapásból tudok tíz fantasztikus helyet a Pilisben, ahová mindig jó visszamenni, és nekem még viszonylag közel is van, így most is erre esett a választás. Oké, tudom, hogy nagy a fényszennyezés, de hát itt a január hetedike, vagyis újhold. Ilyenkor gyakorolni kell, és lesem a meteorológiai jelentést, hogy mikor lesz derült az égbolt. Szóval beterveztem néhány fasza kilátópontot, és az utolsót direkt úgy számoltam, hogy már sötétben érjük el. Egész nap szikrázó napsütés és derült égbolt volt jellemző a Pilisre, tényleg eszményi idő volt egy jó kis túrához. Délután négy után ment le kicsivel a nap, fél öt körül felderengtek az első csillagok. Aztán hatra mire odaértünk beborult. A másnapra jósolt havazás még ezen az estén meg is kezdődött. Hát ez is kapufa volt, de azért improvizáltam gyorsan Fekete-kőnél, és egy fejlámpás fotót próbálgattam, a távolban pedig az elzárt pilisszentléleki-medence. Közben mínusz hét fokra lehűlt a hőmérséklet, ezért igyekeznem kellett, mert az ujjaimat már alig éreztem.

Egyébként durván 25 kilométert tettünk meg egy nagy körtúra keretében. És ami igazán különlegessé tette a túrát, hogy egy napon tapasztaltuk meg a télre és őszre jellemző színeket. Nem véletlenül mentünk fel Két-bükkfa-nyeregből egyből a Pilis-tetőre, mert 700 méter fölött még megmaradt a múltheti hó. Ahogy leereszkedtünk Klastrompuszta felé a Kémény-sziklához, már vörös és barna színek fogadtak minket, csakúgy, mint a Sasfészeknél. Fekete-kőre felfelé kapaszkodva , a hó mellé már ködöt és sötétséget is kaptunk, ahol az utóbbi fotó készült. Dobogókőnél pedig már úgy lehűlt a levegő, és olyan köd gomolygott, hogy bár gyönyörű fények voltak, nem bírtam rávenni magam, hogy előcsomagoljam az állványt a hátizsákból.

Ha tetszett a beszámoló, kövess minket a facebookon is!

Vagy 10 éve már annak, hogy téli körülmények között megpróbáltunk feljutni a Nagyszalóki-csúcsra. A Tátra akkor meglehetősen zord arcát mutatta. -19 fokos hidegben és erős szél mellett, lavina veszélyben végül nem jutottunk fel. Arcomon fagyási sérülésekkel tértem haza, ujjvégeimet a kezemen majd egy hétig nem éreztem. Szóval szerelem volt első látásra! :)

Azóta jó párszor megfordultam már a Tátrában, és bár többször is tervben volt, de a Nagyszalóki-csúcs valahogy kimaradt. Ami azt illeti most sem kecsegtetett túl sok reménnyel az időjárás. Igaz most nem az volt a kérdés, hogy feljutunk-e, hanem inkább azon izgultam, hogy nehogy úgy járjunk, mint legutóbbi túránkon a Keleti-Alpokban, ahol a Jalovec csúcsán semmit sem láttunk.

A Júliai-Alpokról a legtöbb embernek a legmagasabb csúcsa és egyben a szlovének nemzeti szimbóluma a Triglav ugrik be. Sziluettje áll a szlovén nemzeti lobogón is, alatta két hullámos sáv, ami az ország két legnagyobb folyóját, a Drávát és a Szávát jelképezi. Kétségtelenül gyönyörű hegy, amelyet mi is megmásztunk már lassan 8 éve.

A „Július féle karsztvidéknek” ezúttal egy szintén nagyon impozáns csúcsát, a Jalovecet vettük célba. A hegy a leírások szerint nem tartozik a könnyen legyőzhető csúcsok közé. Egyébként ha már jelképeknél tartunk, a Jalovec meg a szlovén hegymászás szimbóluma.

Amikor a képeken megláttam a tetején azt a ferde letörést, rögtön felkeltette az érdeklődésemet. Erős túlzással ugyan,  de alakja engem kicsit  a Yosemite-völgy Half Dome-jára emlékeztetett.

Állandó mászótársammal Robival már jó ideje tervezgettük, hova is menjünk, aztán amikor felvetődött a Jalovec neve, azonnal rábólintottam. Jó buli lesz, gondoltam magamban, még ha meglehetősen hosszú is az út Ratece-ig.

A szokásos nagy 70 literes zsákjainkkal indultunk. A bivak felszerelés mellé, most bekerültek a beülők és hevederek, meg néhány karabiner és biztosító eszköz is.

Amire még érdemes odafigyelni, az a víz! Karszthegység lévén, ugyanis minden víz elfolyik a hegy gyomrába, a mészkő repedéseken keresztül. Így nagyobb magasságban nem fogunk vizet találni, a menedékházaknál meg aranyárban van.

A Planica síközpontnál parkoltunk le és indultunk meg a Tamar menedékház felé. Mint 8 évvel ezelőtt, most is ősszel érkeztünk a Júliai-Alpokba.

Ahogy egyre kevesebb lesz a napos órák száma, úgy csökken a falevelekben a klorofil mennyisége, ami a zöld színt adja a leveleknek és lesz egyre jobban látható a karotin, ami viszont gyönyörű sárgás színbe öltözteti a fákat. Szerintem ettől az apró kémiai reakciótól olyan csodás évszak az ősz.

Mi tagadás, az őszi kollekció most is elvarázsolt a napsütésben gyalogolva, miközben azért fenyvesekben sem volt hiány. Az 1108 méteren álló menedékház előtti rétnek és a rajta álló kis kápolnának különösen jó hangulata van. Innen már mesés kilátás nyílik a mészkő óriásokra.

A festői Tamar-völgyön keresztül visz az út fölfelé. Hatalmas hegyek két oldalt, miközben mélyen a völgyben lépkedünk. Pusztai embernek bizony szokni kell a látványt. Bár a Tátrában sem kisebbek a csúcsok, de ilyen mély és széles völgyek szerintem ott nincsenek. Hiába a mészkő könnyen kopik, a víz és a jég óriási völgyeket vájt a magas hegyek közé. Ettől tűnnek olyan grandiózusnak az itteni csúcsok.  

Szakad rólunk a víz a napsütésben fölfelé. Gyakran lassítunk fotózni, majd sietünk tovább, hogy egy egyenletesen erős tempóban haladjunk. Kora délután már fent is vagyunk egy bivakháznál a Kotovo-nyereg alatt kicsivel. Három lehetőség van. Felmegyünk a csúcsra és fejlámpával ereszkedünk vissza, vagy csak feljebb megyünk a nyeregig és ott alszunk, esetleg maradunk a háznál és pihenünk másnapig. Több érv is a harmadik mellett szólt. Mindketten fáradtak voltunk a rövid alvás miatt, és este csillagos égboltot szerettem volna fotózni a hegyek közül. A nyeregben egész biztos nagy szél lesz az éjszaka, ezért a második opciót hamar elvetettük. A korán kelés egyikünknek sem gond, így a bivakház mellett döntöttünk.

Este még két mászó jött a házba. Bár rendesek voltak, de jó két órán keresztül főztek és tervezgettek. Legközelebb inkább megint a szabad ég alatt alszunk…

Víz vagy hófoltok felől kérdezősködtek, eléggé kifogytak belőle. A víz itt nagy kincs.

Éjfélre húztam az órám. Amikor kinéztem a házból éjszaka, már teljesen befelhősödött minden, nemhogy csillagokat, de még a holdat sem láttam. ☹

Hajnalban katonásan indultunk. 10 perc sem kellett és már fölfelé tartottunk, mialatt a két kolléga még az igazak álmát aludta.

A háztól nem messze felnézve megállapítottam, hogy előző nap nem döntöttünk jól. Óriási szél volt a gerincen és nagy köd. – Nem sok szépséget tartogat számunkra a csúcs. – mondtam Robinak. – Csak kihívást! – helyeselt, miközben elértük a nyerget. 

A nyereg természetes szélcsatornaként működött, a szél vadul át bukott rajta, felhőket fújva az északi oldal felé. Mi tagadás megkapó látvány volt, de a hőérzetünk is jóval alacsonyabb volt, az ujjaink percek alatt megdermedtek. Magunkra kaptuk a kesztyűinket és mentünk tovább.

A terv eredetileg az volt, hogy felmászunk a csúcsra, majd a keleti gerincen ereszkedünk vissza és onnan a völgy. A nagy szél miatt azonban úgy döntöttünk, hogy a nagy zsákjainkat levesszük és a nyeregben hagyjuk. Így viszont muszáj lesz erre visszajönnünk.

Fölfelé tempósan de nagy figyelemmel haladtunk. Összekötöttük magunkat a kötéllel és szinkronban mentünk előre. Olyan mély szakadékok tátongtak mellettünk, hogy jobb volt nem kicsúszni a helyenként törmelékes részeken. Szerencsére ez a szakasz már nem volt olyan szeles és a tájra is tudtunk figyelni.

A felhők néha szétnyíltak és a kis ablakok között besütött a nap egy-egy sziklacsúcsra, ami fantasztikus látvány volt.  

Amikor felértünk a csúcsra, ahogy azt sejtettük, a hegy felhőben úszott, semmit sem lehetett látni a kereszten kívül. Na majd legközelebb. Utólag visszagondolva, ha előző nap feljövünk, még biztosan szép lett volna a kilátás.

A nyeregben a zsákjaink érintetlenül vártak minket. Még figyelni kellett lefelé, még ha az ember ilyenkor már könnyen leenged is. Hiába, a hegymászás nem az a sport, amit a csúcson kell abbahagyni. :)

A völgyben már sokkal jobb idő fogadott minket. 

A történet margójára:

Az út hosszú Budapestről, több mint 6 óra, ezért szerintem érdemesebb két napnál többre jönni. A túra nehézségét megítélni erősen szubjektív. Noha a terep csak 20 kilométer volt oda-vissza, elég sok szintet tartalmazott. A mászás még így, hogy délben indultunk el a parkolóból is, belefért volna aznap. Igaz mi jóval a hivatalos szintidőkön belül mozogtunk, és bizonyos, hogy visszafelé elég hosszú út maradt volna sötétben. Fizikailag azért egyáltalán nem könnyű. Mászás tekintetében sok helyen van kifeszítve bowden, ahova akasztani lehet, de hozzátartozik az is, hogy néhol meg nincs... Szépségét tekintve nálam mindenképpen előkelő helyen áll. Felkerült néhány újabb cél a „padlásra” a jövőre nézve, ha a Júliai-Alpokra gondolok. És akkor még a vízesésekről, tavakról nem is beszéltünk… :)

Már rengeteg próbálkozás, de ez idáig csak csak egy értékelhető asztrofotó áll a hátam mögött.  Augusztusban a Pilisben figyeltem ahogy a Perszeidák meteorraj érkezik, de a fényképezés során gyakorlatilag minden hibát elkövettem, amit csak lehetett. Persze tanultam belőle és alig vártam megint az újholdat.

Természetesen tejút fotózásra indultunk a családommal, de több dolog is amellett szólt, hogy másképpen alakuljon minden. A fényszennyezés miatt túl sok illúzióm azért nem volt… viszont a Naszályon már rég jártunk, és valahogy úgy éreztem szerencsém lesz. Hallgatva a belső intuíciómra, késő délután értünk ki vonattal és majd 3 órán át gyalogoltunk felfelé, jól megrakott hátizsákjainkkal. Ebben az időintervallumban benne volt azért egy játszótér is, és olyan apróságok mint pl. amikor megvizsgáljuk a már száraz napraforgót és magjait a kicsivel, vagy terméseket és virágokat gyűjtünk.

A dolog lényege az volt, hogy először a Násznép-barlangban terveztük az alvást, de végül is a Naszály mellett döntöttünk az utolsó útvillánál, mert az egy kilométerrel közelebb volt. Hozzátartozik még az is a fénykép történetéhez, hogy először a kisebb és könnyebb, bordó sátrat készítettem be, de már nem is emlékszem miért a nehezebb zöldet csomagoltam el. Nyilván ez sem véletlen, mert utólag a képen sokkal jobban mutat a zöld, mint a bordó mutatott volna.

A kép maga korántsem lett tökéletes, sőt a tejútról is lemondtam, mert a fák kitakarták az égbolt nagy részét. Mégis ez az első olyan csillagos égbolt fotóm, ami hibái ellenére végre egy kicsit visszaadja azt a hangulatot, amit ott átéltünk.

Este 9-re, jócskán sötétben értünk már fel a hegytetőre. Kislányom a nyakamban szinte aludt, feleségem is elcsigázott volt a nagy zsák súlya alatt. Sátorállítás és gyors vacsora után a lányok aludni mentek, én meg ki a sötét erdőbe. Ez is volt a dolog lényege, hiszen újholdkor van a legsötétebb, ráadásul gyönyörű tiszta volt az égbolt is. A kompozíció szinte rögtön adta magát, ahogy a kivilágított sátrat megláttam a sötétben. Az ilyenkor szokásos beállításokat használtam, amellett, hogy több másikat is próbálgattam. Végül is a kép egy expóból készült, nyitott rekesszel, iso3200-vel és 15 másodperces záridővel. A csillagok nem lettek túl élesek és az utómunka során is van még mit tanulnom, kicsit sötét is lett az erdő, de hangulatát tekintve végre elégedett vagyok a képpel.

Következő újholdkor megint kint leszek, és a magashegyek közt is elfogok tölteni jónéhány álmatlan éjszakát. Nincs mese gyakorolni kell!

A végére egy családi halszem optikás fotó a kilátóból.

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a facebookon!