Talán a Kanjavec nem tartozik a Júliai-Alpok emblematikusabb csúcsai közé, de nem elhanyagolható az a tény, hogy csúcsáról páratlan kilátás nyílik a Triglavra, és magára a központi gerincre is.
Pár éve egy barátommal volt egy téli kísérletünk a megmászására, de akkor nem jártunk sikerrel. Az akkori túra északról indult, egy kicsiny faluból Trentából. A térdig érő hó miatt csak egy behavazott vadászházig jutottunk. Ha pedig komolyabb eséllyel akartunk volna a csúcsra indulni, akkor a csúcs alatti platón kellett volna aludnunk, hogy hajnalban indulva, még az olvadás előtt vissza is érjünk onnan. De a vadászház onnan még messze volt, így nem kísértettük sorsunkat...
Most a Bohinj-tó fölötti szálloda parkolójából. (Planinski dom Savica-ból) indultunk, ami a mély völgyből egy meredek katlanon át vezet felfelé. Persze össze sem lehet hasonlítani a múltkori történettel, hiszen télen a mély hó, és a lavinák rémképe kísérti az embert, ráadásul korán sötétedik. A mostani előrejelzések pedig tiszta, felhőtlen időt ígértek, így maximum a nyári meleggel kellett megbirkóznunk. Cserébe viszont kilencig világos volt.
Végül is kora délután tudtunk elindulni a legnagyobb melegben, 70 literes hátizsákokkal. A kanyargós szerpentinről néha csodás kilátás nyílt a tóra. Néhol láncos részek is voltak, de ezeknek inkább csúszós időben van jelentőségük. A tikkasztó hőségben csak úgy spriccelt rólunk a víz mire kiértünk a katlanból és elhaladtunk a Fekete-tó (Crno-jezero) mellett. A tó igazán festői látványt nyújtott, az őt körülvevő hegyek és fenyvesek között. Két dologhoz lett volna igazán kedvünk, megfürdeni benne és fotózni. Sajnos sietnünk kellett, mert a Kanjavec alatti platót még világosban szerettük volna elérni. Mindenesetre abban megállapodtunk, hogy visszafelé megfürdünk a tengerszem jéghideg vizében.
Én egyébként addigra vagy ötödjére szaladtam be az erdőbe, mert bekaptam valami vírust. Semmi nem maradt bennem, a túra felénél már kiszáradva és leesett vércukorszinttel kullogtam a barátaim után. Mit mondjak, kibírtam röhögés nélkül...
A helyzetet - legalábbis számomra - a Visevnik menedékházban egy jó sör mentette meg. B komplex és szénhidrátbomba, szóval ezzel már eljutottam a Hribericéig (ez az a plató amiről beszéltem).
Visevnik után kiértünk az erdőhatárból és a nyeregig holdbéli tájhoz hasonló völgyben haladtunk. Egyre több látszott a minket körülölelő hegyekből. A naplemente már a nyereg után ért minket, minden arany színben pompázott.
Nagy élmény volt az biztos. Már csak egy jégmező választott el minket a platótól. A hágóvasakat nem csatoltuk fel, pedig a havas letörés meglehetősen meredek volt. Némi aggodalomra adott okot, hogy nem volt kifutása, magyarán egy szakadékban végződött. Itt észnél kell lenni – gondoltuk. Majd már a bivak helyünkön meg is állapítottuk, elnézve a jégmezőt, hogy fölösleges kockázatot vállaltunk.
Na mindegy, a lényeg, hogy megúsztuk. Az éjszakát egyébként a platótól kicsivel lejjebb egy füves részen töltöttük. A kék órákat végig fotóztuk, majd lefeküdtünk aludni. Én éjfél utánra állítottam az órám, ugyanis akkor volt holdnyugta és a teljes sötétség csak ezután állt be. Éjszaka egy órán át fotóztam, szabad szemmel is jól látható volt a Tejútrendszer spirálos felhősávja. Sajnos az objektívem nem túl fényerős, ezért kicsit elégedetlen voltam a fotókkal, de ahogy szokták mondani, az élmény megfizethetetlen volt.
Hajnalban keltünk és a cuccainkat otthagytuk a bivak helyünkön. Könnyített felszereléssel indultunk a csúcsnak. Különösebb nehézséget nem tartogatott a hegy, de talán furcsán hangzik, mindannyian elfáradtunk a majd egynapos felfelé kaptatásban. A Kanjavec csúcsán tényleg fantasztikus látvány fogadott minket. A Triglav és az egész központi gerinc a szemünk előtt volt.
Visszafelé másik úton mentünk. A szépségéről híres Hét -tó völgyén keresztül. (Odafelé a Fekete-tótól, mi jobbra mentünk fel) Ahogy lefelé haladtunk a második tónál már nagyon melegünk volt. Eszünkbe jutott, amit ígértünk magunknak, hogy megfürdünk egy tóban. Most alkalmasnak tűnt az idő, hiszen rajtunk kívül senki nem volt arrafelé.
A jéghideg tengerszembe alig bírtam lemerülni, a levegő is belém szorult. Lassan megszoktam, a sekély oldalon valami úszásfélét próbáltam imitálni. Közben a többiek is bemerészkedtek. Talán 10 percig bírtuk, - mintha tűvel szurkáltak volna minket- , aztán kimásztunk. De felejthetetlen élmény volt, és fantasztikusan felfrissített mindannyiunkat.
Innen még jócskán volt gyalogút a parkolóig, és hát a katlan lefelé még rosszabb volt, mint fölfelé. De összességében egy nagyon jó kis magashegyi túra kerekedett ebből a másfél napból.
A túra nehézsége egyébként – ebben mindannyian megegyeztünk – erős volt. Azért kell kondi, hogy majd fél napig fölfelé menjen az ember, ekkora zsákokkal. Ivóvíz pedig csak a második nap akadt a Koca pri Triglavskih jezerih menedákház előtti forrásnál.
Ja és a végére egy kisfilm a túráról. Hát a konzekvenciákat levontam, kell egy mikrofon, meg figyelni kéne, hogy ne grimaszoljak annyit, de szerintem erre tudok majd figyelni legközelebb. Főleg, ha olyan szerencsés leszek, hogy elkerül a cifrafosás. :)
