Na ezért a látványért érdemes volt esőben felcipelni a nehéz hátizsákjainkat. (Júliai-Alpok, vénasszonyok nyara)
Nos, talán a nyár margójára szánom ezt a bejegyzést, mégsem ezekről a kalandokról fogok most írni. Pedig hála Istennek volt részem benne bőven, de ha nem veszi rossz néven a Kedves olvasó, csak néhány fotómmal fogok ezekről megemlékezni.
Úgy gondolom, hogy a mai világban követni az álmainkat, egyáltalán nem földtől elrugaszkodott gondolat. Mindig is csodáltam és felnéztem azokra az emberekre, akik meg tudták élni az álmaikat, hiszen ezek eléréséhez gyakran rögös út vezet, és sok lemondással jár. Legyen szó akár zenéről, művészetekről, sport teljesítményekről, vagy tudományokról, elérni valamit a saját erőnkből, igazán nagy dolog.
Az emberi kíváncsiság hajthatatlan, a felfedezés vágya pedig egy olyan űr, amit etetni lehet ugyan, de jóllakatni sosem. Ez az ami előreviszi a világot és ez ami engem is igazán foglalkoztat mostanában.
Honnan jöttünk és hová tartunk? Talán csak a csillagok tudják. Szerencsére mindig is akadtak emberek, akikben megfogalmazódott ez a kérdés és válaszokat akartak. Hódítók, felfedezők, vakmerő kalandorok, néhányan vérengző gyilkosok. Mindannyiukat az ismeretlen hívta és ejtette is őket rabul.
Mélyen bennem él a Franklin expedíció, a Terror és Erebus hajók legénységének a története, akik a magyar szabadságharc kitörése előtt pár évvel megkísérelték végighajózni az északnyugati átjárót a Jeges-tengeren. A történet elég baljós módon alakult. Miután mindkét hajó a jég fogságába esett, 2 évet töltöttek ott, majd a hajókat a jég összeroppantotta. A betegségektől, éhségtől és jegesmedvéktől megtizedelt matrózok felismerték, hogy egyetlen esélyük ha dél felé indulnak, egy több száz kilométeres lehetetlen útra. Sajnos senki sem élte túl az expedíciót.
Hasonló próbálkozása volt majd 60 évvel később Shackleton kapitánynak az Endurance nevű hajóval a Transzantarktiszi Expedíció során. Az ő elképesztő kalandjai és korábbi tisztje Scott és vetélytársa Amundsen versenyfutása a Föld legdélibb pontja felé elég meghatározóak, ha valaki nyitott a régi dokumentumok felé.
Ugyanilyen hatással volt rám két osztrák mászó is Andi Hinterstrosser és Tony Kurtz, akik 700 kilométert tekertek, ócska, merev vázas bringájukon, hátukon a saját maguk által kovácsolt vasakkal, hogy megmásszák az Eigert. Sajnos a történet tragédiával végződött, de a szememben igazi példaképek maradtak. Csakúgy, mint Hermann Buhl, aki pervitin (metanfetamin) segítségével ugyan, de elsőként mászta meg a Nanga Parbatot a Himalájában. Vagy Anatolij Bukrejev, akinek élete felér egy hőskölteménnyel. Sorolhatnám még... Joe Simpson, Harrier, Diemberger, Messner, Ueli Steck... a hegyekben könnyen az Istenek között találhatja magát az ember, ha nem állnak szerencsésen a csillagok.
Jack London, Thorreau, vagy akár Chris McCandless akiket szintén a vadon szólított és ki így, ki úgy kivette részét a teljességből. Hiszen abban egyet érthetünk hogy ezek az emberek teljes életet éltek, minden gyarlóságuk ellenére is, nem igaz?
Nos, akár az ismeretlenbe, akár a csillagok felé vezet az út, nem ez az, ami igazán szabaddá tesz minket?
Még a balkáni túrák előtt a Hochschwab túrán készült a kép.
Útban a Großglockner felé, szintén nyáron