Szerencsére nem kellett sokat várni az előző magashegyi túra óta. Persze ismét egy villámlátogatás erejéig utaztunk Szlovéniába, a Júliai-Alpokba. Ha végiggondoljuk, hogy körülbelül délben indultunk az Aljazev dom parkolójából és nagyjából így is értünk vissza másnap, akkor tudatosodik bennünk, hogy a túrára szűk 24 óra állt rendelkezésünkre, és ebből még az éjszakai alvás/fotózás lejött.
Ahogy említettem a Vrata-völgyből indultunk a menedékház parkolójából. Ezt a festői völgyet nagyjából mindenki ismeri aki már járt a Triglavon, hiszen innen több út is visz Szlovénia és a Júliai-Alpok legmagasabb hegycsúcsa felé. Érdekességképpen említem csak meg, hogy míg múltkori túránk végén déli, illetve délnyugati irányból láttunk rá a Triglav központi részére, a mostaninál ugyanoda észak felől láttunk rá.
Nos, nem is titkolom tovább, a mostani kiszemelt csúcs a Vrata-völgytől északra fekvő Skrlatica volt, amely Szlovénia második, a Júliai-Alpok pedig harmadik legmagasabb csúcsa. Én személy szerint nem nagyon hallottam még róla, és most is úgy gondolom, hogy a kevésbé látogatott csúcsok közé tartozik. Pedig!! az egyik legszebb útvonal amin idáig voltam a Júliai-karsztvidéken. Bár nekem az előző túra is nagy élmény volt, kétségkívül szebb és impozánsabb a Triglav északi részén elterülő hegyek sokasága, mint a tőle délre találhatóaké. Persze ez erősen szubjektív, de tény, hogy a múltkori élményeket még lehetett fokozni.
Ami még a túra ellen szól, legalábbis a nagyobb tömegek szempontjából, hogy itt nincs félúton vagy a hegy lábánál menedékház ahova belehet térni egy vacsorára, esetleg ott is lehet aludni. Tehát vizet jó sokat kell vinni, mert az itt nincs, karsztvidék lévén minden csapadék a hegy gyomrába folyik az apró repedésektől kezdve a hatalmas és mély vízgyűjtőkig. A nehézségét tekintve ugyanúgy, mint a többi csúcs itt a közelben, jó erős kondit kíván, hiszen hirtelen teszünk meg nagy szintet a mély völgyből a csúcsig. Jelen esetben 1700 szintet, egészen a Skrlatica csúcsáig, amely 2740 magas.
A túra indulásánál bíztunk egyébként abban, hogy egy másik csúcs is belefér (a Razor) de erről le kellett mondanunk.
A túra a szokásos fenyvesekből indult, először mérsékelt emelkedővel, majd egyre erősebbel. Bár most nem volt olyan napsütés és meleg, mint múltkor, viszont iszonyat párás volt a levegő, úgyhogy fölfelé cipelve nagy zsákjainkat, újfent szakadt rólunk a víz. Esőt is jósoltak délutánra, amely meg is érkezett 2 körül. Szerencsénk volt, gyenge volt és nem is tartott sokáig, mi csak a szélét kaptuk el. Utána ugyan szürke felhőkben úsztak a hegyek, de már nem esett. Van egy különös hangulata az ilyen időnek, én kedvelem nagyon.
Hamarosan elértük a Bivak IV nevű menedékhelyet amely 1980 méteren állt. Sok van itt a környéken, és ez is nagyon takaros. Bárki betérhet ide, de véleményem szerint egy kicsit messze van még innen a hegy beszállója. Mi egy kis pihenő után, mentünk tovább. Éjszakára kitisztul az égbolt, így jó lett volna a csúcson aludni. Ahogy a nyeregbe értünk még elég borult volt az idő. Mérlegelnünk kellett, hogy megkockáztassuk-e a csúcsot még aznap, annak tudatában, hogy még nem voltunk fent, így nem tudtuk, hogy találunk-e alkalmas bivakhelyet. Délután 5 óra elmúlt már és a hegy felhőben úszott. Élmény értéke nem igazán lett volna, hogy tejködben másszunk fölfelé, ráadásul vissza már csak sötétben ereszkedtünk volna, ha nem találunk alvóhelyet...
Szóval úgy döntöttünk, hogy a nyeregben éjszakázunk, bízva az éjszakai felhőtlen égboltban, hogy fotózhassunk. Én éjfélre húztam az órámat, de ahogy felnéztem a zsákomból, csak felhőket láttam. Hajnalban lehűlt a levegő, sokat forgolódtam, aztán felnéztem az égre. - Robi, ébredj! Csillagos az égbolt.
1 órán át fotóztunk és még maradt egy óránk ébredésig. 4-kor keltünk és egy katonás pakolást követően, elindultunk a beszállóig a törmeléklejtőn. Kicsit följebb bebújtunk beülőinkbe, a zsákokat pedig levettük. Csak a fényképező volt nálunk, a vasakat és egy kötelet leszámítva. Gyorsan haladtunk fölfelé, ami zsákokkal nem lett volna egyszerű, mert néhány bevágáson is át kellett másznunk. A mászás egyébként technikailag egyáltalán nem volt nehéz, még láncos részek is voltak a meredekebb részeken, de szerintem anélkül is simán mászható lenne.
A nap első sugarai a csúcs alatt értek minket. Ahogy emelkedtünk, egyre jobban ráláttunk a környező panorámára. A csúcsra elsőnek érkeztünk ismét, annak a szokásunknak köszönhetően, hogy mindig a hegy lábánál éjszakázunk. Innen látszott a Jalovec, a Mangart, na és persze a Triglav is. No meg a következő kiszemelt csúcs a Spik is. A távolban felismertük a Magas-Tauernt, legmagasabb csúcsával a Grossglocknerrel. Állítólag tiszta időben a tenger is látszik innen, de mi most nem láttuk.
Visszafelé már jócskán félúton jártunk, amikor az első csapatot megpillantottuk, amint fölfelé igyekeznek. Reggel 9-kor már éjszakai bivakhelyünkön reggeliztünk verőfényes napsütésben és azon tanakodtunk, hogy ahol tovább fogunk mászni kuloárban, alulról meglehetősen félelmetesnek nézett ki.
Egy óra múlva ugyanitt fölfelé kapaszkodtunk. Nem volt vészes a dolog, de azért figyelni kellett. Az ottani nyereg nagyon fasza kis hely volt. Körbenézve csipkés gerincek és hegyes mészkő tornyok mindenfelé. Robi szerint már vetekszik a Dolomitok formavilágával. Innen vezetett egy út a Dolkova Spica csúcsáig, de akármennyire csábító volt is, innen már visszafelé vitt az utunk a IV-es bivakig, majd onnan a parkolóig.
A lefelé menet megint hosszú és kimerítő volt. Nagy zsákokkal folyamatosan ellen tartani és egyensúlyozni, miközben a térdeink fáradnak, nem a kedvencem. De hát ez is hozzá tartozik. Az utolsó három kilométert már futva tettük meg.
Összességében egy nagyon jó magashegyi túra volt, ajánlom mindenkinek aki kondiban van és szereti az efféle kihívásokat.
Végezetül pedig egy kisfilm a túráról és a Pericnik-vízesésről ahova beugrottunk a túra végén.
