A Theth- vagy másnéven Shale-folyó a kék órában

Mostanában egyre népszerűbb a balkáni régió azok körében, akik már unják a zsúfolt turista utakat Közép- és Kelet-Európa hegyei között. A kíváncsi és felfedezni vágyó motoros kalandtúrázók, mászók és túrázók, úgy jönnek a térségbe, hogy vajmi keveset tudnak az itteni életről, de ahogy belépnek ezekbe az országokba, beszippantja őket a Balkán sajátos atmoszférája.

A múltkori történetet ott hagytam abba, hogy Montenegróból kocsival átjöttünk Albániába. Ami elsőként szembetűnő volt, hogy míg Montenegróban rengeteg mecsetet láttunk mindenhol, addig itt északon és a hegyvidéki településeken főként katolikusok élnek. A másik dolog ami számunkra meglepő volt, hogy Albániában ma már több a Mercedes, mint a szamár. :) Viszont autóval csak erős idegzetűek induljanak neki, hiszen a közlekedési szabályok elég lazák errefelé.

Az úti cél egyébként egy kicsiny hegyi falucska Theth volt, ami az Albán-Alpok ikonikus pontja. A török uralom idején a keresztényekre külön adót vetettek ki, ami miatt sokan inkább áttértek a muszlimra, csakhogy elkerüljék az adót. A muszlim adószedők azonban már nem jutottak el az elszigetelt és megközelíthetetlen településekig. Ennek köszönhető vallási identitása Thetnek is.

Az utak egyébként meglepően jó minőségűek, legalábbis a várthoz képest. Persze miután elhagytuk a magyar kalandor Báró Nopcsa Ferenc emlékművét, véget ért az aszfalt út és egy kicsivel több, mint 20 kilométeres ereszkedés várt ránk a völgybe, ahol Theth falucska állt. Itt a helyiek terepjárókkal viszik le és fel a külföldi utazókat. Mi egy Opellal indultunk neki, és hát több, mint két és fél órát vett igénybe. Zoli a volánnál rendesen megizzadt lefelé az egysávos, murvás úton, aminek szélén folyamatosan egy szakadék tátongott. Ha szembejött egy kocsi, úgy le kellett húzódni, hogy az Opel külső kereke centikkel a szakadék pereme mellett egyensúlyozott. Egy-két helyen én sem győztem eléggé kapaszkodni, alig vártuk, hogy leérjünk a völgybe. 

Nem véletlen építettek ki a személyek szállítására egy külön iparágat a helyiek, de télen még terepjárókkal sem lehet lejönni. Ilyenkor nem ritka a -14 fok sem és a másfél méteres, fentebb akár 3 méteres hóvastagság. A téli idő gyakran május végéig kitart és addig csak hótalpakon lehet megközelíteni a települést Bogából vagy Valbonából.

A völgyben rengeteg kemping van, a Theth-folyó hídján átkelve alig kellett mennünk és máris beinvitáltak az egyikbe. Késő éjszakáig nyitva tartó éttermek, fürdési lehetőség, sátorhely és olcsó árak jellemzik ezeket a táborhelyeket.

A völgy egyébként fantasztikus és valóban nagyon elszigetelt. Körös körül az Albán-Alpok kétezres mészkő csúcsai veszik körül. Északon a Poplluka és az Arapi, keletről a Jezerce és nyugatról a Radohima. A kristály tiszta Theth-folyó pedig nagyon mély szurdok völgyet vájt ki magának.

A völgyből két vízesés is megközelíthető könnyű túrával. Az egyik a Gjecaj- a másik pedig a Grunas-vízesés. Mi délután táboroztunk le, majd mivel már csak másfél napunk volt mindenre, még aznap délután elindultunk az utóbbi vízeséshez, amely 30 méter magasról zúdul a mélybe. Tényleg gyönyörű látvány, nem is győztem fotózni. Szerencsére volt 20 percünk amíg rajtunk kívül senki sem volt a vízesésnél, így egy kis időre birtokba vettük. A vize rettenetesen hideg, Zolinak lefagyott a lába, míg beküldtem a fotó kedvéért. :)

A Grunas-vízesés sötétedés előtt

Másnap a Maja-Jezerce volt az úti cél, az Albán-Alpok legmagasabb hegyeként. Montenegró felől is mehettünk volna a Ropojana-völgy felől az északi oldalon, de mi délről terveztük elérni a délnyugati-gerincet. Sokáig a Peaks of the Balkans hosszú távú túra jelzéseit követtük egészen a Qafa e Pejes-ig. (Pejes-hágó) Innen a térképre hagyatkozva keletre fordultunk, de a jelzések teljes hiánya miatt már tájolóval haladtunk tovább. A táj egészen holdbéli volt, néhány óriási mészkő töbrön haladtunk át. Teljesen kihalt volt minden, csak egy mesebeli esztenát (ideiglenes lakhely) láttunk, meg egy öregasszonyt, amint tüsténkedett. A férje és lánya egy keskeny szerpentinen keresztül kelt át a hegyeken még reggel  egy szamárral. Thethbe szállították portékájukat.

Elég tanácstalanok voltunk, s bár a térkép szerint jó helyen voltunk, sem út, sem jelzés nem segítette utunk. Szóba elegyedtünk a nénivel. 60 fölött járt már, de hófehér fogai arról tanúskodtak, hogy cukrot nem igen fogyasztott élete során. Nagyon segítőkész volt, csak az volt a bökkenő, hogy csak albánul beszélt. Kézzel lábbal mutogattunk egymásnak. Megmutatta melyik a Jezerce és jelezte, hogy induljunk toronyiránt. Nem tetszett a dolog, de abban bíztam, hogy majd keresztezünk egy utat, vagy hágót, ahonnan már kisütünk valamit. Kőről-kőre másztunk fölfelé, majd egy meredek és kőtörmelékes lejtőn felkapaszkodtunk az egyik hegy lábához. Sajnos ott sem találtunk semmit. Fölülről pedig jól látszott az a két töbör, amit a térkép is jelzett, és a délnyugati-gerince is a Jezercének. Zoli felment odáig, de az egy szakadékban végződött. Talán kötéllel és némi vassal bevállalható lett volna, de ennyi erővel akár új utat is nyithattunk volna. Alig pár száz méterre a csúcs alól fordultunk vissza. Ettől függetlenül azt beszéltük, hogy nagyon nagy élmény volt a rengetegben, teljesen járatlan utakon haladni. Visszafelé még vagy ötször átfésültük az utolsó jelzésnél a terepet, de semmi.

A Jezerce délnyugati gerincénél még a hó az úr

Visszatérve Thetbe bementünk egy Látógatóközpontba és ott egy maketten megmutatták nekünk, hogy a Jezercét kelet felől, Valbonán át lehet elérni, majd onnan a déli oldalon visz az út a csúcsig. A térképünket nézve, a mi utunk teljesen hibás volt, már a legelejétől fogva. Furcsa hogy ilyen hibát vét egy komoly térképgyártó cég. (terraQuest) Ha lett volna még egy napunk, másnap megmásztuk volna.

Délután ötre értünk vissza a táborba, és még hátra volt valami. A Syri i kaltër-t azaz a Kék szem-forrást akartuk megnézni. Ez a tábortól jócskán délre volt, de nagyon tetszettek a képek, amiket korábban láttam róla. Végig a folyó partját követtük, ami egyre emelkedett, miközben a folyó nagyon mély szurdokvölgyben haladt tovább. Na ez egy külön nap lenne, hogy oda is lemenjünk fotózni. Nderlysajnál elfordultunk az úton. Mindenhol Cafe Bar-ok voltak a szomjas túrázókra várva. Én egyébként csak ezen a napon, amikor 40 kilométert tettünk meg, megittam vagy 6 liter vizet (szerencsére voltak források) meg 3 korsó sört.

A Kék szem-forráshoz sajnos csak sötétben értünk oda

Ház Thethben

Nderlysajon házak között keltünk át, illetve a kertjeiken keresztül, amelyeket apró létrák hidaltak át, mivel utcák nem voltak. Sietnünk kellett, mert sötétedett, még fürdeni és fotózni akartunk világosban. Végül is csaknem lement a nap, mire odaértünk. Nagyon félelmetesnek hatott a tó látványa, amelynek jéghideg vize egy több, mint 50 méter mély medencéből tört fel. Az volt a terv, hogy fürdünk és kamerával vízalatti filmet csinálunk, de hideg és sötét volt hozzá. Néhány fotóval kellett beérnem, meg egy kis lábmosással. Azért megnéztem volna nappal a kis tavat... Visszafelé már sötétben indultunk a táborhoz, ami még jó messze volt. Helyiek invitáltak, hogy nem menjünk tovább a sötétben, kérték hogy aludjunk ott, pénzt sem kértek volna érte. Azzal érveltek, hogy még 2 órás az út Thethbe, de én már megtanultam a leckét Montenegróban az öregembertől. "No problem" – mondtam nevetve. Nem értették a dolgot, majd megkérdezték honnan jöttünk. Szerintem fognak még beszélni rólunk, mert akivel csak találkoztunk a Kék szem-forrás felé, mindenki próbált lebeszélni minket róla, mondván, hogy túl késő van hozzá. De nekünk másnap már indulni kellett haza, így nem volt több lehetőségünk. Éjfélre értünk a kempingbe és meglepő módon még nyitva volt egy étterem. A helyi sofőrök focimeccset néztek, mi meg söröztünk még egy jót. :)

Egy kis videó a montenegrói és Albán napokról

Tapasztalatok:

Érdemes gps-el indulni, bár mi már tudjuk, hogy a Jezerce felé merre tudunk délről felmenni, de ettől függetlenül nagyon hasznos lenne.

Albánia: A várthoz képest csak pozitív tapasztalatokkal tértünk haza. A magyar pénztárcákhoz viszonyítva, minden jóval olcsóbb, és határozottan látszik, hogy a turizmust is próbálják fejleszteni, jelzéseket bővíteni. Szinte mindenhol beszélnek valamilyen szinten angolul és az emberek barátságosak, segítőkészek. Az északi részeken nagyon jó illat van, mert levendulát és fűszernövényeket termesztenek sok helyen. Albánia híres a vallási békéről, ahol egy országban élnek keresztények és muszlimok. Igaz utóbbiról nem tudok nyilatkozni, hiszen mi katolikus részeken jártunk. A helyiek elég sajátosan vezetnek, nem jelent gondot, ha valaki az út közepén megáll beszélgetni, a kereszteződéseknél pedig az halad tovább, aki először ér oda. Az utakról csak annyit, hogy ahol nincs aszfalt, oda elkélne egy terepjáró.

A természet igazán vad és elszigetelt. Szívesen megnézném télen is, bár az szerintem már átcsapna egy jófajta túlélőtúrába, de azt szó szerint kell érteni, hiszen Európa talán máig legelzártabb vidékéről beszélünk, melynek vadsága a XX. század eleji Alpokéval vetekszik.

A vadon