Arany óra a Tátrában
Furcsa a Tátra kettőssége. Miközben mindenhol grandiózus gránit falak veszik körül az embert, a Tátra a vízben sem fukarkodik az arra látogatókkal. Vízesések, tavak, tengerszemek, gyors folyású patakok mindenhol. A legutóbbi fotós túránkon 40 km-t gyalogoltunk, két éjszakát töltöttünk a csillagos ég alatt, és három csúcsot jártunk meg.
A Tátra mindig elvarázsol, de már vagy két éve nem jártunk kint. A fiatal gránit hegységtől elcsábított minket egy öregebb mészkővidék. A kecses, szeszélyes formákat, felváltotta egy idősebb, ám de jóval törékenyebb öreg hölgy. Szokatlan csere tudom, de a szív hangjai kifürkészhetetlenek.
Aztán a dolgok különös alakulása szerint mégis itt kötöttünk ki, a Kárpátok legmagasabb bércein.
A túra Ótátrafüredről (Stary Smokovec) indult, amely közkedvelt kiindulópont a túrázók körében. Tarajka-központ (Hrebienok) után felfelé vettük az irányt. Itt még rengeteg ember hömpölyög mindenfelé. Egyfelől jó látni, hogy itt ilyen kultúrája van a magashegyi túrázásnak, másfelől alig vártuk, hogy kiszakadjunk a kirándulók közül. Amikor a Nagy-Tarpataki-völgy felé fordultunk, (Velka Studena Dolina) magunk mögött hagytuk az ember tömegeket. A zsibolygó hangokat felváltotta a Nagy-Tar-patak morajlása. A lezúduló víz vonalát követve, kapaszkodtunk fel a gránit köveken, miközben már a völgy fölé tornyosuló hegygerincek is megmutatták magukat.
A Hosszú-tavi menedékháznál, vagy ahogy mi ismerjük Rabló-menedékháznál (Zbocjnícka chata) bőven voltak még túrázók, sokfelől magyar beszédet is hallottunk. Egy jó sör és Kofola kíséretében elméláztunk azon, hogy a háztól kicsivel följebb aludtunk pár éve a Vöröstorony-hágó közelében. Ezúttal viszont a Rovátka-hágó felé vettük az utunk. Szép lassan emelkedett az út, így késő délután már valóban csak pár emberrel találkoztunk, akik lefelé igyekeztek a hegyről. A Rovátka (Sedlo Prielom) az egyik kedvenc részem a Tátrában. Ha visszanézünk, ebből a szűk hágóból, innen jól látszik a Rabló-menedékház és a Buchholtz-tavak (Zbojnícke Plesa), a másik oldalon pedig a Fagyott-tó látható (Zamrznuté Pleso).
Fagyott-tó
Ahogy leereszkedtünk a hágóból, már kapaszkodtunk is fel a Lengyel-nyeregbe. (Polsky Hreben) Innen a Kis-Viszóka-csúcs volt az uticél, (Vychodná Vysoká), ahol az éjszakát terveztük tölteni, de meglepetésünkre jó néhány parti tartott a csúcsra, akik szemmel láthatóan ott alvást terveztek. Mivel nem voltunk benne biztosak, hogy hányan férünk el a csúcson, úgy döntöttünk, hogy a Lengyel-nyeregben keresünk szálláshelyet.
Jól döntöttünk, a lemenő nap fényei, innen a nyeregből fantasztikusak voltak. Rengeteget fotóztunk, aztán bebújtunk zsákjainkba. Éjszakára kicsit felhős időt jósoltak, úgyhogy úgy döntöttem, inkább másnap éjszaka fogok asztrofotózni. Éjszaka kinéztem a zsákból és gyönyörű, csillagos égbolt volt. De lusta voltam felkelni és nagyon le is hűlt a levegő. Majd holnap, ahogy elterveztem – nyugtattam magam.
Másnap még fejlámpával indultunk a Kis-Viszókára. A nap legelső sugarait már a csúcsról élvezhettük, néhány rokonlélekkel együtt, akik fent aludtak a csúcson.
Napfelkelte a Kis-Viszóka-csúcson
Ezután visszatértünk a nyeregbe bivak helyünkre, majd lefelé vettük az irányt a Felkai-völgyben. (Velická dolina) Igazán kellemes az út lefelé, a völgy nevét adó gyors folyású patak mentén, amelynek víztükrén meg-meg csillantak a nap sugarai. A vízesés mellett elhaladva, virágos mezőn vezetett az út a Felkai-tóhoz. (Velické Pléso). Kicsit kifújtuk magunkat, én pedig felmásztam a vízesés kövein egy pár jó fotó reményében.
A Felkai-tó és szemben a Felkai-vízesés
A tó végében álló Sziléziai-háznál (Sliezsky dom) ráfordultunk a Magisztrális útra, amelyen ismét fölfelé lépdeltünk. Az út mellett rengeteg áfonya volt, nem győztük habzsolni a lédús gyümölcsöt. A Batizfalvi-tónál ismét pihentünk és megtöltöttük kulacsainkat. Szerencsére itt víz van bőven, de szükség is volt rá a nagy melegben. Innen szép lassan értünk az Oszterva-nyeregbe. (Ostrva) majd egy jelzetlen úton elindultunk a Tompa-csúcs felé, ahol a második éjszakánkat terveztük tölteni. (Tupa) Jó korán érkeztünk ide, a Koncsiszta megmászása még simán belefért volna időben...
A Batizfalvi-tó
Nem baj, kezdtem ráhangolódni az asztrofotózásra, itt rajtunk kívül nem volt senki.
Naplemente a Tompa-hegyen
Kék óra a Tompa-hegyen
Ezeket a tátrai éjszakákat nagyon szeretem. Meglehet nappal semmiképpen sem élvezhetjük a Tátra magányát, de éjjel, néhány rokonlélekkel együtt, ha bevesszük magunkat egy-egy eldugott rejtekébe, és ránk telepszik az éjszaka, kaphatunk némi ízelítőt.
A Tátra hatalmassága alatt amúgy is eltörpülünk, de éjjel a csillagok alatt igazán jelentéktelennek érezhetjük magunkat.
Számomra a hegyek, a csillagok a végtelent jelképezik, és még jobban kiemelik parányi mivoltunkat, törékenységünket. A végtelen körforgásában nem vagyunk más, mint egy hirtelen felvillanó fény, amely ugyanolyan gyorsasággal ki is huny.
Éjszaka végül is sikerült egy-két hangulatos fotót lőnöm, majd visszabújtam zsákomba.
Tejút a Tompa-hegy fölött, szemben Poprád fényei
Hullócsillag
Az utolsó nap már csak visszaereszkedtünk a nyeregbe, majd onnan le a Poprádi-tóhoz. (Popradské pleso) A Menguszfalvi-völgyön (Mengusovská dolina) keresztül a Csorba-tóig gyalogoltunk, majd onnan elektricskával vissza Ótátrafüredre.
Ismét nagy volt a kontraszt. A magányos éjszaka után, rengeteg túrázó igyekezett fölfelé, még egy futóverseny is erre jött. Hamar visszazökkentünk a valóságba, mindenfelé butikok, gyors éttermek, emberek.
A Tátrának van egy ilyen oldala is. Van aki szereti... :)
Végezetül egy kisfilm a fotós túráról:
